Vlagyimir Szorokin: Manaraga

Mit jelentenek nekünk a könyvek? Az emberi tudás továbbörökítésének eszközét, szórakozást, a saját valóságunk kiterjesztését, az általunk személyesen meg nem tapasztalható dolgok megismerését, vagy éppen a saját élményeink megértéséhez szükséges fogódzót? A könyv, akárhogy is tekintünk rá, az emberi tudatban szent dologként létezik. Nem hiába égettek Bradbury tűzoltói könyveket, ezzel ugyanis mintha azt fejeznék ki, hogy az emberi civilizáció, a tudás és amit elértünk, gyakorlatilag bármikor elpusztítható, és egy elnyomó hatalomnak az a legfontosabb dolga, hogy ezt azonnal elvegye tőlünk, de legalábbis kontrollálja azt.

De mi a helyzet akkor, amikor már nem a könyvek jelentik a tudás egyetlen hordozóit? Amikor a számítástechnika miatt mindent egy láthatatlan térben tárolunk, és – akár a fejünkbe ültetett eszközök segítségével – bármikor előhívhatjuk onnan? Amikor a könyv nem lesz több puszta papírnál? Elveszítheti a nyomtatott tudás azt a szentségét, amit évszázadok során magáénak tudott?

Az orosz botrányszerző, Vlagyimir Szorokin új regénye, a Manaraga első látásra mintha pont azt mondaná, hogy igen. Hogy a könyv nem több, mint puszta papír egy kis nyomdafestékkel. A regény jövőjében ugyanis a tudást már mind digitalizálták, és a könyvek nem többek tüzelőnél. Erre épül ki egy egész iparág, a book-n-grill, amikor is képzett szakácsok különféle könyvritkaságokon (legtöbbször első kiadásokon) készítik el a megrendelő számára a különleges fogásokat. A főhős, Géza is ilyen séf, aki tökéletesen tisztában van vele, milyen könyvön mi készül el jól. Min lehet saslikot vagy édességet készíteni, és mi illik Bulgakov A Mester és Margaritájához vagy Nabokov Lolitájához. A Manaraga az ő elbeszélése: végigkövethetjük, ahogy egy különös közeljövőben (ami állítólag megegyezik a korábbi regény, a Tellúria világával, bár az sokkal zabolátlanabb és nagyszabásúbb) lakomáról lakomára bemutatja, mit is jelent számára és megbízói számára a könyv.

Ugyanakkor bármennyire is érdekes az alapötlet, be kell vallanom, én többet vártam Szorokintól. Az hagyján, hogy hamar le kellett tennem arról, hogy ismét valami extravagáns szöveget fogok olvasni: itt nincsenek olyan sziporkázó elmebetegségek, pardon, ötletek, mint a korábbi könyveiben, és igazi polgárpukkasztás sincsen. Már persze ha a könyvégetést nem tekintjük valahol annak... De még igazából erre sem mondanám, hogy olyan mély filozófiával támogatta meg a szerző. Az mindenképp fontos érdeme a könyvnek, hogy az olvasó eltöpreng, mit is jelent valójában a könyv a számára. És itt rápillanthatnék a hátam mögötti hatalmas könyvespolcra, amin sci-fitől kezdve klasszikus irodalomig minden van. Mennyire tárgy a könyv? Mennyire tudjuk függetleníteni a tartalmat a fizikai formától? (Ha hozzátesszük, hogy amikor ezeket a sorokat írom, akkor egy könyvkiadó munkatársaként dolgozom, a kép csak tovább árnyalódik.) Nagyon sok kérdést feltehetünk ebben a témában, viszont ezeket mi tesszük fel, nem a szerző. A szerző egy közepesen unalmas kémtörténetbe ágyazva, némi vendégszöveggel megtoldva lökdösi Gézát végig a könyvön, anélkül, hogy lehorgonyozna egy-egy gondolat mellett. Mert egyébként gondoljuk végig: ha a könyv nem több tüzelőnél, akkor miért olyan jó üzlet rajta sütögetni dúsgazdag különcöknek? Mégiscsak van a könyv fizikai valójában valami szentség? Mégiscsak több a papírra nyomtatott szó a virtuálisnál?

Úgyhogy felemás élmény ez a regény. Szerintem nem ez lesz a legerősebb Szorokin-kötet, még ha orosz megjelenésekor állítólag botrányt is keltett. Ugyanakkor a felvetett alapgondolaton megéri elcsámcsogni egy darabig, még akkor is, ha végül arra jutunk, hogy igazából mindez nem számít, mert nem a fizikai forma a lényeg, hanem a gondolat, akár szóban, akár írásban, akár egy érintőképernyő villódzó felületén jelenjen meg. Bradbury pedig elmehet a sunyiba…