Főkép

Ray Bradbury a sci-fi irodalom klasszikus írói közé tartozik, s művei közül az egyik legismertebb a Fahrenheit 451. A cím arra a hőfokra utal, amin a könyvnyomópapír meggyullad – merthogy abban a képzeletbeli jövőben, amelyben a regény játszódik, a könyv tiltott dolog. A rohanó életet élő embereket a média irányítja, s a rendszer nem tűri a gondolkodókat...

 

Főhősünk, Guy Montag annak a tűzőrségnek a tagja, amelynek feladata elégetni minden könyvet – és általában az sem menekül a lángok elől, akinél a gondolatok és tudás eme hordozóit megtalálják. Egy este a hazafelé tartó Guy összetalálkozik szomszédjával, egy különös fiatal lánnyal, aki eretnek gondolatokat oszt meg vele: hogy valaha rég a tűzőrök dolga épp a tűzoltás volt, s nem a gyújtogatás; hogy jó dolog beszélgetni, hogy szép a hajnal, mikor mindent harmat lep, hogy órákon át lehet bámulni fákat, felhőket, csillagos eget – vagy akár az embereket.

 

A teljes agymosás és elidegenedés következtében üres és értelmetlen életet élő Montag lelkében rég elfeledett húrokat pendítenek meg a lány szavai, s egyszerre azon veszi észre magát, hogy a pusztulásra ítélt, hiába rejtegetett könyvtárakból hazalop egy-egy kötetet. Később bele is olvas az egyikbe, s szép lassan ráébred, hogy a dolgok nagyon nincsenek rendben. Persze, hogy olvas, hogy ki akar lépni a tűzőrség kötelékéből, azt a rendszer nem nézheti jó szemmel. Tovább nem mesélem. Ahogy az Bradbury-re jellemző, a vége itt sem az a szirupos happy end, bár ő még mindig nem annyira pesszimista, mint mondjuk Philip K. Dick.

 

Hogy a könyvnek olyan üzenete van, ami manapság élőbb, fontosabb, mint valaha (1958-ban jelent meg először a regény), azt ennyi alapján is mindenki érezheti, értheti. Korunk embere számára, hogy ember maradhasson, létfontosságú ez az üzenet. Kinek-kinek más és más módon kell tálalni ezt az üzenetet. Bradbury ezt egy lenézett műfajt alkalmazva teszi, mégis jelentős irodalmi igényességgel, amelynek köszönhetően nem csupán tartalmuk, de szépségük miatt is emlékezetesek az írásai.

 

A kötet legújabb kiadásába (hasonlóan a pár évvel korábbi Agave-kiadáshoz) öt további írás került. Ezeket a szerző személyén és a műveire jellemző védjegyeken kívül nem sok köti össze – hacsak az nem, hogy ha a Fahrenheit 451 igazzá válna, ezeket sem olvashatnánk, és az nagyon fájna... A kisregény hosszúságú „Tűz és jég” döbbenetes vízió egy másik bolygón ragadt emberi kolóniáról, arról, hogy mivé fejlődtek vissza az ottani extrém körülmények közepette, és hogyan keresi néhányuk a kitörést. Az „R, mint rakéta” azt a lelkesedést és optimizmust tükrözi, amit az űrkorszak hajnalán még emberek milliói osztottak – egyszersmind a gyermekkor végéről és a barátság erejéről is szól. Az „Einar bácsi” egy azon novellák közül, melyeket pályája során igen eltérő időpontokban potyogtatott el a mester (kezdve a klasszikus „Homecoming”-gal). Egy furcsa családról szólnak ezek, az Elliottokról, akik között szellemek és szörnyek vannak. Mondhatni, hogy rokonságban állnak az Addams Familyvel, de ennek háttere vitatott. Akárhogy is, remek írás.

 

De a kötetet záró kettő még nagyobb kedvencem. Mindkettő Bradbury nosztalgikus hangulatú írásai közé tartozik. Olyan arany derengéssel, annyi derűvel, varázzsal és szépséggel tudta ezeket az „emlékezőket” írni, ahogy kb. senki más. „Az időgép” hatását én a Nagy hal című regény és film egyes jelenetein is érzem, ahogy az idős ember visszaemlékezik. „A nyári futás hangja” pedig egyenest visszarepít a gyermekkorba, de úgy, hogy az olvasónak zsibognak az izmai, és pattanna maga is, futna bele a világba...

 

Bár a címadó történetről sok évvel korábban már készült mozis adaptáció, 2018-ban a HBO is úgy érezte, ebből filmet kell készítenie, ennek a plakátja látható a kötet címlapján.

 

A szerző életrajza

Kapcsolódó írás:

Ray Bradbury: Fahrenheit 451 (Bárka Színház - 2011. február 26.)