John Williams: Butcher’s Crossing

Egyszerre öröm és szomorúság, hogy a Butcher’s Crossing idei megjelenésével tulajdonképpen befejeződött a John Williams életmű kiadása hazánkban. Öröm, mert ezentúl a huszadik századi amerikai irodalom egyik legnagyobbjának mindhárom regénye elérhető magyar nyelven (a szerző korai, kevéssé sikerült első regényét megtagadta), de szomorúság is, mert innentől be kell érnünk ezzel az összesen alig ezer oldallal, ami azonban oly jelentős, mint csak keveseké.

Az 1960-as regény két mottóval indul: az egyik Ralph Waldo Emersontól származik, és a Természet nagyságát, szépségét és Istenhez hasonlatosságát dicséri; a másik Herman Melville-től, aki azonban a természet könyörtelenségére és embertelenségére mutat rá. Azon kívül, hogy a történet ezen két véglet között mozog, tökéletesen alkalmasak arra ezek az idézetek, hogy megvilágítsák a 19. századi emberek gondolkodásmódját és tetteinek mozgatórugóját.

A Butcher’s Crossing többek között a Vadnyugat illúziójával való végleges és gyökeres leszámolás céljából íródott, és bár nagyon is jól ismerem Williams művészetét (a Stoner és az Augustus is nagy kedvencem), óriási meglepetésként ért, hogy a jó húsz éve elhunyt író egy az egyben előfutára volt egy másik kedvencemnek, Cormac McCarthynak. Ilyen reménytelenséggel, illúziótlansággal, és sivársággal csak a Véres délkörök írójánál találkoztam a Vadnyugat kapcsán.

Williams prózája ugyanolyan pontos, visszafogott, csendben és láthatatlanul izzó, mint amit már megszokhattunk tőle. Olyan, mint egy tiszta, lassan áramló folyó, ami viszi, sodorja magával az olvasót, aki azonban mindvégig tisztában van vele, hogy bármikor jöhet egy mindent elsöprő áradás, ami ellen nem lehet mit tenni.

Ez a sokat mondó című regény alapszinten az 1870-es évek bölényvadászainak sivár, keserű és veszélyekkel teli életét mutatja be, valamint azt a szinte felfoghatatlan méretű pusztítást, amit véghezvittek az állatvilágban (valószínűleg sokak találkoztak már azzal a híres képpel, ahol két diadalittas figura egy több ezer, bőréért lemészárolt, majd a nyílt mezőkön rothadni hagyott bölény koponyájából épített piramis tetején, illetve a csonthalom előtt áll).

A regény ezen a szinten az amerikai mentalitás komoly kritikája, azonban amiért John Williams világirodalmi szinten is a legjelentősebb huszadik századi alkotók egyike, az az, ahogyan és amilyen pontossággal képes bemutatni a mindenkori ember egzisztenciális semmibevetettségét és örök magányát. Figurái plasztikusak, mélyek és pontosan megrajzoltak, a cselekmény részletező, élethű és hihetetlenül realisztikus, és olyan nehéz, sőt megfejthetetlen kérdéseket vet fel, amelyeken már minden értelmes, érző ember elgondolkodott az életében. Ahogy a regény elején még zöldfülű és a bostoni élettől, valamint a harvardi tanulmányoktól megcsömörlő, valami szebb, jobb és tartalmasabb után vágyó és az élet(e) értelmét kereső William Andrews végigéli a vadnyugati borzalmakat, rájön, hogy idővel csak a fásultság, az illúzióvesztés és a sivárság elfogadása marad. Ez lenne az élet? Így kell ellovagolnia a napfelkelte elől? Vagy valahol találkozhat még többel, mással?

A Butcher’s Crossing egy önmagában is megálló, felejthetetlen klasszikus, ami egyszerre működik a 19. századi életet kendőzetlenül bemutató regényként, valamint olyan, létkérdéseket érdemben felvető alkotásként (a filozofikus regényzárlat, bár kicsit szájbarágósabb annál, az Augustus végjátékát idézi), amiből csak nagyon kevés született a világirodalom során. És bár igaz, hogy némiképp kiforratlanabb John Williams későbbi remekműveinél, de véleményem szerint a Butcher’s Crossing így is az egyik legszebb és legfontosabb kötete lesz a 2017-es évnek.