Főkép

Az amerikai John Williams tavaly a semmiből, totális ismeretlenségből robbant be a magyar könyvpiacra, pedig ezt nem sok minden vetítette elő. Ugyanis a szerző már bő húsz éve halott, utolsó könyve már több mint negyvenéves – bár a kritikusok és az irodalmárok odahaza tisztelték és elismerték, a nagyközönséget sokáig ott sem tudta meghódítani. Aztán egyszer csak csoda történt: világszerte felfigyeltek műveire, óriási példányszámban keltek el az újra kiadott könyvei, és gyaníthatóan ennek a felbolydulásnak a hatására idehaza is kiadásra került a Stoner, ami vitathatatlanul a tavalyi év egyik legfontosabb könyvmegjelenése volt. Én pedig imádtam, így persze nem is volt kérdés, hogy a pár hete megjelent Augustust elolvasom-e vagy sem.

 

Az Augustus első ránézésre teljesen más, mint az egyszerű, szürke tanárember életéről szóló Stoner. Ahogy sejthető is, ez egy hamisítatlan történelmi regény – mégpedig hangsúlyozottan az. Ugyanis a szerkesztésmódjából és narrációjából következően (rengeteg történelmi és nem történelmi figura leveleit, naplójegyzeteit, verseit, feljegyzéseit, könyvrészletét olvashatjuk) adottnak vehetnénk az a tipikus posztmodern témát, ami az igazság viszonylagos voltát és a dolgok megismerhetetlenségét állítja középpontba, azonban ebben a regényben nem ezen van a hangsúly. Williams olyan tökéletesen illesztette egymás mellé a szövegeket, amennyire az csak lehetséges volt – ez a sokféle műfajú és rengeteg ember tollából származó szöveg olyan tökéletesen és zökkenők nélkül vezet végig bennünket a világtörténelem egyik legnagyobb alakjának életútján, hogy az Augustusban a fülszöveg ígéretéhez hűen valóban az egyik legzseniálisabb történelmi regényét tisztelhetjük. Van itt minden, szerelmek, háborúk, intrikák; saját írásaik által a legplasztikusabban megrajzolt alakok, és az általuk felvetett irodalmi, történelmi, filozófiai kérdések tömkelege.

 

Ezek a naplók, levelek, történelmi feljegyzések nemcsak több embertől, de több időszakból is származnak. Így felvetik azt az érdekes kérdést, mekkora különbség van aközött, hogy miként látunk valakit az események időszakában és mit gondolunk róla (vagy magunkról!) ekkor. Mekkora különbség van aközött, ahogy emlékezni akarunk rá, és aközött ahogy a világ elé kívánjuk azt tárni a történelem és az idő áttetsző, mindent megmásító fátylán át? Mennyire másként látjuk az adott eseményeket a későbbiek tükrében? Mi a fontos a történetírás, és mi a magánember számára? Mik azok, amit a nagyközönség elé tárnánk, és mik azok, amelyeket megtartunk magunknak? Ezeket mi határozza meg? És mi az, amit még önmagunknak sem merünk bevallani?

 

A mű egyik nagy erőssége, hogy tökéletesen különülnek el egymástól a szövegeket lejegyzők szólamai; ha a nevüket nem is olvasnánk el, pár sor után akkor is rájönnénk, hogy éppen Vergilius, Horatius, Júlia, Lívia vagy éppen Agrippa szól hozzánk (természetesen ez nagy részben a fordító, Gy. Horváth László érdeme is). És mivel a történet szereplőinek zöme művelt ember, gond nélkül vethet fel Williams bármilyen filozófiai, művészeti, politikai témát, nem érezzük azt, hogy ezeknek ne lenne helye az első római császárról szóló történetben.

 

A művet Augustus levélformában megalkotott nagymonológja zárja (a rövid epilógust leszámítva), amelyben először és utoljára szól hozzánk az agg uralkodó. Szól hozzánk – igen. Ugyanis ez a pár tucat oldal messze túlmutat azon, ami (egy nagyszerű regény zárlatán, ahol összeérnek a még elvarratlan szálak, amiben belelátunk egy nagy uralkodó gondolataiba, és megismerjük azt, ahogy történetünk tulajdonképpeni főszereplője látja magát és az általa uralt világot). Ebben a monológban érezhetően maga John Williams tárja olvasói elé, hogy mit gondol a világról, az emberről, a vallásról, a történelemről, a művészetről, a jövőnkről. Ez a rész, merem állítani, a világirodalom legnagyszerűbb szövegeivel vetekszik, és minél több embernek kellene idehaza is olvasnia. A Stoner sikerén felbuzdulva, bízom benne, hogy ez így is lesz.