Az emlékezetet kellene ápolni, és nem a sérelmeket – beszélgetés Vida Gáborral

Vida Gábor író, szerkesztő, legutóbbi könyve az Egy dadogás története idén jelent meg a Magvető Könyvkiadó gondozásában. Bak Róbert interjúja.

 

Az ajánlómban azt írtam, hogy – bár voltak szép számmal próbálkozások – senkinek sem sikerült még megírnia a Nagy Erdély Regényt. Egyetértesz ezzel?

 

Ez egy kicsit olyan, mintha minden földrajzi, történelmi régióhoz feltétlenül lehetne csatlakoztatni egy megírandó regényt, operát, szimfóniát és tudományos művet. Talán lehet, de nem biztos, hogy kell. Szerintem Kemény Zsigmond írt néhány nagy Erdély-regényt. Egyre kevésbé hiszek egy ún. totális regényben, ami megnyugtatóan vagy éppen felkavaróan meg tudná ragadni az Erdély nevű képződményt. Jó regényt viszont bármiről lehet írni, bizonyára van mindenkinek privilegizált témája.

 

Úgy tudom, hogy a könyved munkacíme „Regény helyett” volt. A regény műfajának elvetése tudatos választás, vagy inkább az Erdély regény megírásának kudarca?

 

Most úgy tűnik, hogy ennyi minden aligha fért volna el egy regényszerű szövegben, a történetmondás szükségképpen redukál, éppen a mondhatóság, a hatáskeltés érdekében. Nálam felülírta a személyes élményréteg az eredeti szándékot és kompozíciót, struktúrát, egyszerűen nem tudtam belegyömöszölni a keretbe. A munkacím azért volt ez, mert sokáig nem tudtam címet adni, de azt láttam, hogy ez nem az a regény lesz.

 

Az ágyai templom padlásfeljárója

 

Többnyire igaz közhely, hogy az író mindig beleírja magát művének szövegébe, és ez az Egy dadogás történetében hatványozottan így van. Érlelődött benned, hogy kimondottan önéletrajzi szöveget hozz létre, vagy menet közben alakult így?

 

A családtörténetet meg akartam írni már nagyon régen, csak azt gondoltam, hogy sok-sok anyagot és forrást kell még gyűjtenem, halogattam. Aztán kiderült, hogy nem lesz már több forrás, amit most tudok, annyi van. Sokaknak sokszor meséltem ezekről a dolgokról, az volt egyfajta érlelés, most úgy tűnik.

 

Ahogy olvasgattam az olvasói reakciókat, sokaknak tetszett, hogy szembementél a szokásos Erdély sztereotípiákkal. Nálad például a magyar határ mellett élő romániai magyar és a hegyvidéki székely nem egy homogén csoport, hanem két eléggé különböző. Mondhatnám, hogy a magyarság és a székelység az kettő. Nem tartottál attól, hogy ebbe és az ehhez hasonlókba sokan bele fognak kötni?

 

Mivel mind a két világban éltem, elég pontos értesüléseim vannak, és van archív sajtó, népi emlékírás, sok fiatal történész, akik a 20. század történetét kutatják. A nagy székely-magyar szembenállás a társadalmi és személyes frusztrációk mentén működik. A pesti középiskolás meg a csángó néni között nincsen akkora nyelvi elkülönülés, amit ne lehetne kis jóindulattal áthidalni – hogy van-e jóindulat vagy kölcsönösen hülyének nézik egymást, az más kérdés. Még senki nem kötött bele semmibe.

 

Az aradi Csiky Gergely gimnázium

 

Ha már ezt kérdeztem, mi lehet az oka annak, hogy ennyire megcsontosodtak a nézőpontok, és az emberek zöme csak és kizárólag sztereotípiákban képes Erdéllyel kapcsolatban gondolkodni? Értve itt a székelység mitizálását, vagy akár a „23 millió romános” megjegyzéseket is…

 

A második világháború után Erdély valamiféle tabu lett. Sokszor mondták nekem Magyarországon, hogy: nekünk erről nem tanítottak semmit. Erre válaszoltam olykor, hogy: bezzeg nekünk igen! Félelmetes, hogy milyen gyorsan kopik a magyar történeti emlékezet. Amit nem nyomnak az iskolában meg a tévében, az nincs. Erdélyben a védekező kollektívum egy kissé másként működött, de szépen elmagyarosodunk mi is. Nem kell azt gondolni, hogy Erdélyben több középiskolás vagy bölcsészdoktor tudja, hogy hol van Isaszeg és mi történt az ónódi országgyűlésen, mint Magyarországon. ’90 után a csapból is Erdély meg Trianon kezdett folyni, és ennek éppen az lett a következménye, hogy néhány általánosság beépült a köztudatba. Most a medve a soros természeti csapás, meg is jegyezte valaki, hogy mintha a románokat egyáltalán nem bántaná a medve, csak a székelyeket...

 

A könyved a diktatúra bukása idején ér véget. Azóta más lett Erdély? Más a magyarok helyzete?

 

A román állam 100 éve változó intenzitással, de leleményesen dolgozik, hogy semmilyen kisebbség ne legyen Romániában. Mindig van szolgálatos nacionalista. Most az európai integráció miatt leginkább körmönfont jogászkodással igyekeznek ellehetetleníteni a magyar intézményeket. De azt el kell ismerni, hogy soha nem volt ennyi jogi lehetőség az anyanyelvi kultúra védelmére, megtartására, soha nem is panaszkodtunk ennyit, hogy milyen rosszul megy a sorunk. És ha nem tetszik, felcuccolunk Pestre. Ugyanakkor gyarapodik Romániában az a réteg is, amelyikre nem hat már a szokásos nacionalista retorika, hogy a magyarok el fogják venni Erdélyt. Körülbelül 3 millió román él Nyugaton, elképesztő civilizatorikus hatása van.

 

„Különben Erdély ma már egy kisregény csupán, zsugorodik, és unja mindenki, elege van belőle, fárasztó, lerágott csont, és miközben a múltra meg a hagyományokra épülő jövőt firtatjuk, mindenki elfelé tart” – írod. Ennyire pesszimistán látod a helyzetet? Szerinted mit hoz Erdély számára a jövő?

 

Nem tudom, hogy mit hoz a jövő. Én egy fejlődő, Európa felé forduló Romániát látok és egy oroszpárti, Európa ellenes Magyarországot, legalább is ezt bömböli a tévé. Putyin ad majd autonómiát, mondják a székely atyámfiai, mert Sztálin is adott. Persze most is csak az az emberfajta hisz ebben, aki annak idején elhitte. Pesszimista vagyok. Azt sem értem, hogyan lehet Magyarországon az illiberális katyvaszt éltetni és Romániában az európai normákat számon kérni erdélyi magyarként. Nehogy már ez volna a híres hintapolitika! Az elmúlt évtizedekben elfelejtettük kitalálni az önálló Erdélyt, azt a különállást, azt a mentális népviseletet, amire egyértelműen hivatkozni lehet, ha szóba kerül, hogy mi az erdélyiség. Azt hittük, hogy ez adottság, pedig nem az, hanem lelkület és értékrend, hogy nem azért nem zsidózunk, sorosozunk, brüsszelezünk, mert ilyenek nálunk nem is élnek, hanem mert ez nem szokás, mert minket Bukarestben bozgoroztak, Pesten oláhoztak, és tudjuk, hogy rossz. Az emlékezetet kellene ápolni, és nem a sérelmeket.

 

 A Radnai havasok

 

A könyvedben leplezetlenül beszámoltál életed és családod negatívabb oldaláról is. A családod és a szűkebb környezeted hogyan fogadta ezt a nyílt önéletrajziságot?

 

Anyám gyűlöli ezt a könyvemet, de hát ez természetes, ő referenciális olvasó. Más családtag nem jelentkezett még, hogy olvasta volna.

 

Ehhez kapcsolódna a következő kérdésem is: a könyved első oldalán, a cím alatt ott áll az, hogy regény, ami ugye fikciót feltételez. Ezek szerint van, ami másként történt, mint ahogy leírtad?

 

Bármit kezd el mesélni az ember, fikció lesz belőle, úgy kezd viselkedni. Az elbeszélhetőség kedvéért tettem pár engedményt, és kihagytam egészen sok olyan verbális megnyilatkozást, ami tarkította volna azt a bizonyos sötét oldalt, jut is, marad is. Utólag mindig nehéz eldönteni, hogy mi az, amit az ember saját szemével látott, és mi az, amit neki is csak meséltek.

 

Tervezed-e a későbbiekben megírni életed második fejezetét, vagy esetleg kibontani egy-egy fejezetet? Én például a sorkatonai tapasztalataidról szívesen olvasnék még...

 

A ’90-es évek Kolozsvárját vagy az akkori történéseket szeretném egyszer megírni, de nem ezt a regényt folytatnám, csakhát ki tudja, mi lesz még ebből.