Vida Gábor: Egy dadogás története

Véleményem szerint mind a mai napig nem írta meg még senki a Nagy Erdély Regényt (ehhez legközelebb talán Bánffy Miklós járt a maga Erdélyi történetek trilógiájával), és ez a tény Vida Gábor Egy dadogás története című új művével sem változott. Mégis, ebben a rendhagyó „regényben” megvan minden, amiből egy igazi Nagy Erdély Regénynek fel kellene épülnie.

 

„Regény”, írtam, mert bár ez áll ironikus módon a kötet elején, de ez a könyv minden (emlékirat, anekdotagyűjtemény, szociográfia, személyes gondolatok füzére, vagy akár számtalan regény vázlata), csak nem regény. Mert bár a szerző régi vágya, hogy megírja a maga Erdély regényét, de ebbe bizony a saját bevallása szerint is beletörik a bicskája. És mit tehet ilyenkor egy pályafutása közepén járó író? Hát összegez, visszatekint és gondolkodik.

 

Bár sok mindenről szól ez a kötet, mindennek közepében maga a szerző személye, na meg a (csak magyar nyelven meglévő) dadogása áll, ami megint minden, csak nem szimpla testi hiba. Hogy kiderüljön ez az őt mindig is kirekesztő, megszégyenítő, életét megnehezítő dolog honnan is eredhet, Vida Gábor végigtekint életén kisgyerekkorától egészen az egyetemi felvételiéig. És mit mondjak? Olvastam már jó pár visszaemlékezést, de ilyen személyest, ilyen tudatosan szerteágazót még nem igazán.

 

Miközben végigélhetjük, hogy nő fel ez a különös sorsú gyermek (akinek bár nem volt „Twist Olivér”-i sorsa, de nem is kapott soha igazi és feltétel nélküli szeretetet, iskoláskoráig a nagyszülei, na meg furcsábbnál furcsább nagybátyai nevelték), betekintést kapunk például a romániai magyarok és székelyek világába a ’70-es, ’80-as évek Ceausescu fémjelezte diktatúrájában. Magyarok és székelyek. Bizony. Vida Gábor ugyanis szakít a szokásos klisékkel és sztereotípiákkal, amelyek tagadhatatlanul megvannak a legtöbb Erdélyről szóló regényben – na meg persze a közbeszédben is –, de ha a valóságról, és arról akarunk beszélni, hogy mi miatt olyan Erdély, amilyen, akkor mellőznünk kell a kliséket. És Vida ezt teszi. Kendőzetlenül és nagyon okosan beszél minderről, így ebben a témakörben nálam az Egy dadogás története messze a legelgondolkodtatóbb szépirodalmi alkotás.

 

Az Egy dadogás története egy pillanatra sem áll össze valódi regénnyé, mert olyannyira gazdag és annyi témát, eseményt ölel fel, ami elég lenne egy tucat másikhoz is. Így olvashatunk itt az egyik szülői ág mélyen vallásos ágáról, kallódó, alkoholista, önsorsrontó fiatalokról, az egyre inkább felbomló és gyökerüket vesztő romániai magyar közösségekről („Különben Erdély ma már egy kisregény csupán, zsugorodik, és unja mindenki, elege van belőle, fárasztó, lerágott csont, és miközben a múltra meg a hagyományokra épülő jövőt firtatjuk, mindenki elfelé tart.”), a falvak és egyetemes népi kultúra felszámolásáról, saját íróvá eszméléséről vagy a román néphadsereg áldatlan körülményeiről egyaránt.

 

Bár eddig is kedveltem Vida Gábor műveit, de meggyőződésem, hogy az Egy dadogás történetével nemcsak saját eddigi legjobbját alkotta meg, de ezzel a kötettel egyértelműen ott a helye a legnagyobb kortárs magyar írók között is.