Helikon Zsebkönyvek 37-39.

Nincs is jobb annál, mint amikor csupa felvillanyozó élmény éri az embert. Kiemelkedően erősnek érzem a Helikon Zsebkönyvek 37-39. részét: talán ez volt az eddigi legkellemesebb trió, ahol mindhárom kötetet nagyon élveztem. Szellemi és érzelmi síkon is egyaránt megmozgatja az embert Marcus Aurelius, Nádas és Dosztojevszkij egyaránt, pedig egyik sem könnyű, inkább gyomorszorító.

Marcus Aurelius: Elmélkedések

Íme egy újabb ókori filozófus, akinek a gondolatait mai fejjel is értékelni tudjuk, hiszen sok esetben értelmezhetők a mai viszonyokra, helyzetekre is. Marcus Aurelius hiába nem sokkal Seneca után élt, mégis úgy tűnik, mintha rengeteg idő telt volna el közben, mindenesetre több, mint amire az írásaik alapján gondolnék. Viszont hiába tetszik nagyon, hogy a filozófus császár szüntelenül arra buzdít, hogy önmagunkkal kerüljünk harmóniába, foglalkozzunk azokkal a hatásokkal, amelyek érnek minket, mégis egy olyan ideális életfelfogást és hozzáállást támogat, amely szerintem egy ponton túl gátja a haladásnak és a fejlődésnek. Mert egyrészről a felesleges aggódás a beláthatatlan jövő miatt tényleg a legtöbb esetben hiba, de arról azért nem sikerült meggyőznie, hogy némi egészséges előrelátás, illetve az elkövetkező problémák csökkentése, megelőzése ne volna fontos. A „majd minden megoldódik”, illetve az „úgyis ez a természet rendje, minek megkérdőjelezni” felfogás számomra egy az árral sodródó alakot fest le, nem pedig olyat, aki újítani, megújulni képes. Természetesen valamennyire sarkítok, de a „nyugodtan fogadni mindent, ami csak ér” felfogással továbbra is az a gondom, hogy szerintem a továbbhaladáshoz igenis szükség van néha lökésre – ez hogyan jöhet létre, ha soha nem hagyjuk magunkat megingatni?

Marcus Aurelius másrészről pedig egy rendkívül magányos ember lehetett. Kiviláglik ez sok helyen magából a fogalmazásmódjából is, sok esetben pedig a tartalomból is. Az emberi kapcsolatokról, interakciókról szóló részek egy olyan ember képét körvonalazzák számomra, aki soha nem talált magának megfelelő társaságot sem eszmecserére, sem más célból vagy okból, vagy legalábbis más okát nehezen tudom látni, hogy miért nyilatkozik bizonyos dolgokról úgy, ahogy. Mindenképpen egy érdekes történelmi figura, és az Elmélkedések olvasása után talán más szemmel tekintek én is rá majd, amikor más művekben felbukkan az alakja, vagy éppen csak a neve.

Nádas Péter: A Biblia

Egy újabb régi adósságnak tehettem eleget, hiszen korábban sosem olvastam még Nádas Pétertől semmit, pedig még az irodalmi Nobel-díj kapcsán is mindig felmerül a neve. A Bibila című kisregénye tökéletes kedvcsinálónak bizonyult, így, azt hiszem, beteljesítette zsebkönyvként a célját. Egy kisfiú mindennapjait követhetjük nyomon a saját szemszögéből, gondolatait, önmaga számára megfejthetetlen érzéseit, ahogyan az őt körülvevő eseményekre reagál.

A szöveg nagyon pontos, gondosan szerkesztett és átgondolt, minden a helyén van benne. Mindeközben olyan folyamatos feszültséget képes fenntartani, ami bizony egészen gyomorforgató, már a jó értelemben. Egészen az utolsó oldalakig feszülten vártam, hogy mikor szakad és törik össze minden, annyira ügyesen lebegteti az elkövetkező tragédia és összeomlás lehetőségét – aztán olvassa el mindenki, hova is lyukad ki a történet a végén. Engem mindenképpen meggyőzött, és legközelebb már bátrabban belevágok majd egy nagyobb lélegzetű művébe is; kíváncsian várom, milyen élmény lesz hasonló prózát hosszan olvasni.

F. M. Dosztojevszkij: Feljegyzések az egérlyukból

Talán mára már elcsépelt, majdhogynem közhelyes szeretni Dosztojevszkijt, de vállalom, engem mindig lenyűgöz, akármikor veszem a kezembe valamely művét. A Feljegyzések az egérlyukból című kisregényhez már volt szerencsém korábban, de annak idején is úgy gondoltam, hogy idővel újra kell majd olvasnom, így most éltem is a kínálkozó lehetőséggel. Másodjára is ugyanúgy lenyűgözött, amilyen hévvel hősünk belelovalja magát az adott témákba, és mélyfilozófiai értekezésekbe bocsátkozik az őt körülvevő világról, jelenségekről – az összes többi részét a történetnek akár feleslegesnek is bélyegezném, csupán egy levegővétel nélküli monológként biztosan az egyik kedvenc könyvemmé válna, de így is egészen zseniális.

A cselekmény maga ténylegesen csak körítés ahhoz, hogy hősünk minél részletesebben kifejthesse, mennyire senkibb a senkinél: ez a pár interakció és történés – például egy balul sikerült vacsora elbeszélése – csak aláfestés az önmarcangolás további mélységeihez. Nem kellemes sem a téma, sem a forma, de mégis izgalommal olvassa az ember, és egy percre sem válik unalmassá. Talán valahol ez Dosztojevszkij egyik legjellemzőbb, tökélyre fejlesztett eszköze is:  biztos vagyok benne, hogy nekem ezek az elmélkedő részek lesznek a kedvenceim bármely művében.

Nagyon erősre sikerült ez a hármas, kíváncsi leszek, vajon lesz-e még ehhez foghatóan hatásos csomag, ahol minden kötet ennyire képes megmozgatni… A következőkben érkezik E. T. A. Hoffmann, Móricz Zsigmond és Nietzsche – nagy valószínűség szerint nem ők lesznek a trónbitorlók (háromból kettőt már korábban olvastam), de mindenesetre érdekes hármasról lesz szó legközelebb is!