Ignacy Karpowicz: Szálkák

Szálkák: azt hiszem, Magyarországon igencsak merész vállalkozás ezen a címen megjelentetni egy könyvet. Legalább is 1972 óta, amikor Pilinszky János meghatározó verseskönyve, a Szálkák megjelent. A Pilinszky-címmel kapcsolatban számos értelmezés látott napvilágot: a Szálkák nála utalhattak Krisztus keresztjének szilánkjaira, mint ereklyékre; sőt, arra, hogy valójában maga a megváltást jelképező kereszt gerendája csak szálkák összessége, hiába szokás a közmondásban is szembeállítani a szálkát a gerendával; vagy arra, miképpen degradálódik a keresztény és nem keresztény gondolatkörben a megváltás (így a kereszt már csak szálkának tűnik az emberiség szemében). Azonban ebben a kötetben is van egy vers, amelyet szeretek, s amelyben távolról sem egyértelmű, mit is jelentenek a szálkák. „Mérd az időt, / de ne a mi időnket, / a szálkák mozdulatlan jelenét, / a fölvonóhíd fokait, / a téli vesztőhely havát, / ösvények és tisztások csöndjét, / a töredék foglalatában / az Atyaisten igéretét.” (Metronóm)

Ignacy Karpowicz lengyel író magyarul legfrissebben megjelent könyve, a Szálkák legalább ilyen rejtélyes és sokértelmű, ha a címe felől közelítjük meg. Hiszen első közelítésben egy bonyolult sztorijú és meglepően monumentális regény néhány mai, lengyel értelmiségi szerelmeiről, vitáiról és konfliktusairól. Vajon mik lennének itt a szálkák? A lengyel cím (Ości) és az ötletes magyar borító látszólag egyszerűvé teszi az értelmezést: halszálkákról van szó. De mégis, hogyan kerülnek ezek egy ízig-vérig nagyvárosi, kortárs történetbe? Ezek lesznek a szálkák, amelyek majd a szereplők vagy netán az olvasó torkán akadnak a történet egyes fordulataikor? Vagy épp a történések a szálkák, amelyekből kirajzolódhat egy néhai hal csontváza? Netán a szálkák maguk a szereplők: lehasadva és letörve egymásról, másfelé hajolva, mégis összenőve? A főhősök, az emberek „halak a hálóban”? Esetleg néhai halak, megevettek, kiköpöttek? Talán nem csoda, hogy a szerző egy interjúban tréfásan megjegyezte, tulajdonképpen ma már végig kell gondolnia, jól érti-e a saját címét.

Amilyen precízen posztmodern kötet a Szálkák, telve idézettel a teljes lengyel és világirodalomból, azt hiszem nem bánta a szövege, hogy az én értelmezési horizontomon végig ott lebegett Pilinszky is: igaz, nem feltétlenül a hit kérdéseivel vívódó versei (bár Karpowicz kötetében igencsak megjelenik a hit kérdéseivel való vívódás, amely a közismerten katolikus Lengyelországban igazi generációs ellentétet tud okozni), sokkal inkább azok a versek, amelyek a nagyvárosi magányról szólnak – amely időnként társas magány. A Szálkák ugyanis igazi, huszonegyedik századi nagyregény, a nagyváros modern eposza, amelyben vannak szerelmek, kapcsolatok, megcsalások és egymásra figyelések, mégis, valahogyan mindenki egyedül van, vagy legalábbis van legalább egy hely, közösség, ahova nem tartozhat. Főhősei, a hétköznapinál is átlagosabb tucatemberek, mégis valamennyien igazi egyéniségek és felejthetetlen karakterek: a fajgyűlölő és a vietnami; a házasember, aki férfiba szeretett bele, és a nős ember, aki egy idősebb nő iránt vonzódik; a férfi, akit kirekeszt a világból a külseje, és a nő, aki önmagát rekeszti ki a világból… A történet összegyűjti korunk összes normasértését, mintha sejtetné, hogy normalitás nem is létezik...

A szereplők mind különcek és furcsák, mégis, ismerősnek tűnnek. Sőt, a Szálkák helyenként kulcsregényként is olvastatja magát: még ha mi, magyar olvasók ebből jóval kevesebbet is vehetünk észre, mint a lengyel kortárs irodalmi berkekben járatos, vagy arról több (bulvár)cikket olvasó lengyel olvasóközönség.  A regény legalább olyan provokatív és élményadó, mint Karpowicz két, magyarul korábban már megjelent regénye, a groteszkül misztikus Csoda és a monumentális Égiek és földiek. Történetvezetésében és szerkesztésmódjában azonban teljesen eltér tőlük. Látszólag semmi más, mint hétköznapi emberi sorsok gyűjteménye és emberi játszmák bemutatása, valójában azonban sokkal többet ad. Szereplői – az elismert, ám végtelenül magányos és önmagát sem ismerő írónő, akinek van egy macskája, s aki szereti felrúgni a sablonokat, ám engedelmeskedni képtelen kamaszgyerekké vedlik vissza, amint hazatér a szülői házba; egy házasságában már semmit sem találó, de még mindig mindent kereső nő, aki beleszeret a férje szeretőjébe; a nyugodt, kedves, békés, otthonülő típusú (s nem mellesleg vietnami) férfi, aki éjszakánként transzvesztita énekesnőként bontakozik ki – színes karakterek lennének bármilyen lengyel sitcomban. De úgy, ahogyan Karpowicz ír róluk, valahogy elképesztően valóságosak a maguk örömeivel és bánataival együtt, sőt, egész generáció(ka)t jelképezhetnek.

S akkor még szó sem volt arról, hogy milyen különös nyelvezet és szerkesztésmód jellemzi a regényt. A történet hőseit egy-egy közbeiktatott jellemzésből ismerhetjük meg, amelyek a szerepjátékok kártyáira emlékeztetnek: s ezzel mindjárt kétséget is ébresztenek az olvasóban az átlagember hősök valóságosságával kapcsolatban. Az elbeszélést különös, lexikoncikknek látszó szövegdarabkák szakítják meg, amelyekből megtudhatjuk, hogy a vödör elsődlegesen többé nem a vízhordásra szolgáló primitív eszközt jelenti, hanem a marihuánaszívás egyik eszközét, vagy hogy a kosztüm „az öltöny női megfelelője”, és mégis, „beszélhetünk koszümös filmről, de nem beszélhetünk öltönyös filmről”. A regény első mondatát mindjárt érdemes idézni: „A busz állt a dugóban és a helytelen állandósult szókapcsolatban.” A briliáns és sokszor humoros szöveget ugyanis újra és újra a nyelv mibenlétéről és működéséről szóló rövid elmélkedések, aforizmák szakítják meg.

Nem csoda tehát, hogy a Szálkák 2014-ben a Nike Irodalmi Díj döntőse volt. Örülök, hogy magyarul is megjelenhetett, mégpedig Körner Gábor pompás fordításában, s így mi is elolvashatjuk. Szerteágazó és inspiráló történet emberi kapcsolatokról, szerelmekről, vonzódásokról, telve humorral, érzelmekkel és kis tragédiákkal. Ironikus találkozás közép-európai jelenünkkel, s furcsa párjaival egyben a világirodalom egyik legfurcsább szerelmes regénye… Kár volna kihagyni.