Főkép

Emlékszem, amikor Szvetlana Alekszijevics 2015-ben megkapta a Nobel-díjat, és az Európa Könyvkiadó sebtiben meg is jelentette az Elhordott múltjaink című dokumentumregényét, egyszerre izgatottan és rettegve vártam, hogy a kezembe vehessem. Azt gondolom, az izgatottság érzését nem kell kommentálnom... Mitől féltem? Ami információt szereztem előzetesen a könyvről (és az írónő munkásságáról), elég volt ahhoz, hogy tudjam, amiről és ahogyan ír, talán még a legérzéketlenebb embereket is felzaklatja. Hasonló reakciókkal fogtam neki Alekszijevics további köteteinek is (az Utópia hangja című ötkötetes regényciklusról van szó, melyből az általam olvasottak a fent említetten kívül a Csernobili ima és a Nők a tűzvonalban). Az Utolsó tanúk a ciklus utolsó darabja – amelyben a szerző a legérzékenyebb pontunkra tapintott, hiszen itt a kisgyermekeket állította a középpontba –, mellyel az volt a célja, hogy megmutassa: hogyan látták és élték meg (túl) a háborút. Belegondolni is szörnyű!

 

Lassan, kisebb adagokban olvastam el a száz monológot, melyben olyan felnőttek emlékeznek vissza a háború borzalmaira, akik akkoriban gyermekek voltak (3 évestől 14 éves korig). Ez a könyv az a fajta olvasmány, amivel nem lehet, nem szabad tempósan haladni: túlságosan sokkoltak a beszámolók, melyeken érezni lehetett, hogy a riportalanyokat is felzaklatja a múlt. Több évtizede véget ért a háború, de mindannyiukban olyan törést okozott, amit felnőtt korukra sem tudtak feldolgozni. „Távolabbról nézve” ezeknek a beszámolóknak több közös pontjuk van: mindannyian leginkább a szüleik elvesztésétől rettegtek. Az apák a fronton, a szerencsésebb anyák a gyermekeikkel maradtak, de a többségük gyermekotthonba került. Kevesen mondhatták el, hogy a háború után újra egyesülhetett a családjuk.

 

Számomra a legborzasztóbbak, legszívszaggatóbbak azok a visszaemlékezések voltak, amelyek a közel 900 napig tartó leningrádi blokádról szóltak. A németek ostrom alá vették a várost, hogy kiéheztessék a lakosságot – ez nagyrészt sikerült is. „Víz nincs, fűtés nincs, áram nincs. De a legszörnyűbb az éhség. Láttam egy embert, aki gombokat rágott. Kicsi és nagy gombokat. Az emberek eszüket vesztették az éhségtől...”[...] „A blokád után.. Tudom, hogy az ember mindent meg tud enni. Még a földet is ették akkor. A piacokon árulták a szétbombázott, leégett Badajev-raktárak földjét, különösen értékes volt az olyan, amire napraforgóolaj ömlött, vagy amit égett lekvár itatott át. Ezek nagyon sokba kerültek. A mama csak a legolcsóbb földből tudott venni, amin heringes hordók álltak, az ilyennek csak sószaga volt, de só nem volt benne. Csak a heringszag.” Mit lehet még, érdemes-e ehhez bármit hozzáfűzni? A sorok magukért beszélnek.

 

Kétgyermekes anyaként talán az átlagnál is érzékenyebben érintett az, amivel ebben a kötetben szembe kellett néznem. Akaratlanul is arra gondoltam, háború esetén én hogyan küzdenék a gyermekeim, a családom életéért. Nem kicsik már, de szüleik elvesztése, vagy csak ideiglenes elválásunk is kétségbe ejtené őket. Többek között ezért is zártam be súlyos konklúzióval Szvetlana Alekszijevics legújabb könyvét: egy háborút meg lehet nyerni, de a győztes nemzet ezt csak súlyos veszteségek árán érheti el.