Büky Anna – Ross Andrea: 50-es nők együtt
Írta: Galgóczi Móni | 2017. 08. 18.
Megfigyeléseim szerint bizonyos életkor felett az emberek egy része minden születésnapján „meghal” egy kicsit – aztán persze másnap „feltámad”, és folytatja az életét, de valami visszavonhatatlanul megváltozott benne. Különösen igaz ez a harmadik X után, amikor sokan úgy érzik, vége a világnak és ezzel együtt nekik is. De mit szóljanak a negyvenesek, ötvenesek, hatvanasok, hetvenesek? Vonuljanak vissza egy kolostorba, elzárva a világ elől, és egész hátralévő életükben azon rágódjanak, milyen értéktelenek? Hogy ők már nem érezhetik jól magukat a bőrükben, mert a világ szemében túl vannak életük csúcspontján? Frászt.
Erre a következtetésre jutott Büky Andrea és Ross Andrea is, amikor elhatározták, hogy megmutatják az embereknek, az ötödik X ugyan valóban határkő az ember életében, de semmiképpen sem jelenti azt, hogy az út innentől csak lefelé vezet. Ez az évforduló sokkal inkább azt jelenti, hogy már nem kötnek bennünket a régi béklyók, már nem kell megfelelnünk bizonyos társadalmi elvárásoknak, helyette sokkal inkább foglalkozhatunk az élet nagy kérdéseivel, azzal, hogy kik is vagyunk, hová is tartunk, és mit is akarunk még elérni az életben. Persze ezeket korábban is megtehettünk, de akkor még nem volt bennünk az a – valljuk be – teljesen normális érzés, hogy az élet kezd túl rövid lenni ahhoz, hogy szükségtelen és lényegtelen dolgokkal foglalkozzunk. Ötven felé közeledve viszont el kell jutnunk arra az „önzőségi” szintre, amikor mi kerülünk a gondolataink és tetteink fókuszába, hiszen elsősorban rajtunk múlik, milyen minőségben éljünk életünk hátralévő éveit.
Ha nem akarunk mást, csak vegetálni életünk végéig, és sajnálni/sajnáltatni magunkat, tegyük azt, de könyörgöm, ne hibáztassunk senkit a nyomorúságunkért. Ha viszont szeretnénk meglátni ennek az életkornak az előnyeit, a szépségeit, ha szeretnénk tenni azért, hogy mind fizikailag, mind szellemileg aktívak, és ez által boldogok legyünk, semmi sem akadályozhat meg bennünket ebben. Vagyis itt is – mint oly sok esetben – igaz tehát, hogy minden fejben dől el. Persze nem elég meghozni a döntést, aktívan tennünk is kell azért, hogy a dolgok a számunkra legjobban alakuljanak. És nem, nem kell egyedül felkészülnünk a kétségkívül bekövetkező változásra, mint ahogy a küzdelmet sem kell egyedül megvívnunk, hiszen vannak még rajtunk kívül sokan, akik ugyanezekkel a problémákkal szembesülnek. Számomra Büky Andrea és Ross Andrea könyve éppen azért fontos és hiánypótló, mert megmutatja ezt, és összekapcsolja egymással azokat az embereket, akik úgy döntöttek, hogy 50 évesen nem az életük felénél, hanem életük csúcsán vannak.
Nem terveztem, hogy elolvasom (meg aztán nem is vagyok még ötven, bár ezt már nem sokáig mondhatom el magmról), de egyetlen pillanatig sem bántam meg, hogy megtettem, sőt, annyira magával ragadott, hogy már olvasás közben elkezdtem ajánlgatni mindenkinek, de tényleg mindenkinek, mert hiszem, hogy nem lehet elég korán felkészülni a változó korral járó fizikai és lelki tünetekre, ahogy arra sem, hogyan éljük meg, amikor bekövetkezik. De van még valami, amiért úgy vélem, kortól és nemtől függetlenül mindenkinek (igen, férfiaknak is!) hasznos olvasmány lehet Büky Andrea és Ross Andrea őszinte, közvetlen, saját tapasztalataikon alapuló kötete: segít, hogy megfelelően viszonyuljunk azon embertársainkhoz, akik éppen ezekkel a problémákkal küszködnek. Mert rajtunk is múlik, hogy a változó kor időszaka dráma, tragédia, tragikomédia vagy vígjáték lesz – nekik és nekünk egyaránt.
Aki pedig nem csupán a könyvből szeretne tájékozódni, annak meleg szívvel ajánlom az alábbi facebook közösséget is: