Főkép

Ha van olyan kedvencem az irodalomban, aki mint derült égből a villámcsapás érkezett az életembe, akkor az a portugál Afonso Cruz, akinek előző könyve, a Kokoschka babája az utóbbi évek egyik legfurcsább, de egyben az egyik legemlékezetesebb kötete is volt a számomra. Így természetesen már régóta vártam arra, hogy a Typotex Kiadó újabb Cruz alkotással álljon elő, ami idén – a Virágok kiadásával – meg is történt.

 

Az új regény sok mindenben hasonlít, de legalább ugyanennyi dologban el is tér a korábbitól. Ez a könyv sokkal realisztikusabb, összefüggőbb és könnyebben értelmezhető (bár ez a portugál szerző esetében igen relatív), mint az előző, de hogy kedvenc lesz, az már most biztos.

 

A történet két különös és egymástól gyökeresen eltérő ember kapcsolatából bomlik ki, de egyébként ez a kétpólusúság, két véglet közötti ingadozás jellemzi az egész regényt. A könyv narrátora középkorú, családos ember, aki azonban annyira belefáradt a mindennapok rutinjába, hogy bár érzékeli a hétköznapok eseményeinek minden apró részletét, és tisztában van saját múltjával, emlékeivel, de többé nem képes meglátni a szépet, azokat a dolgokat, amiért érdemes lehet élni. Vele kerül kapcsolatba Ulme úr, aki egy agyi ütőértágulat következményeképpen semmire sem emlékszik a múltjából, de mégis olyan pozitív életszemlélettel és élni akarással rendelkezik, amit csak irigyelhetünk tőle. Az elbeszélőnk pedig, akinek bár egyébként összeomlóban az élete (a felesége elhagyta a gyerekkel együtt), úgy dönt, hogy inkább az öregúr múltja után ered, sem mint a saját boldogulásáért tenne bármit is.

 

Ezen kutatás során hősünk egyre érdekesebb karakterekbe botlik, akik bár sok apró részletet elárulnak Ulme úr múltjából, de semmivel sem leszünk tőle okosabbak. Hiszen ezen történetek alapján egyszer egyfajta szentnek, majd később velejéig romlott alaknak gondolhatjuk az idős embert – szinte átmenet nélkül. Így kerül képbe az egyik legtipikusabb posztmodern toposz, a valóság megismerhetetlensége, hisz mindenki a saját szubjektív szűrőjén keresztül látja a múltat, mindenkit saját meggyőződése irányít, és sosem tudjuk, hogy kinek higgyünk, kinek hihetünk. „Kérdezze azokat, akik nem szerették, és egy szörnyeteget fog találni; aztán kérdezze azt, aki imádta őt, és egy szentre lel. Meg fogja érteni, hogy Ulme rossz volt, szép volt, szörnyű volt, isteni volt, hazudós volt, vérbeli boxeur volt, gyáva volt.”

 

De ugyanez a helyzet a regény világképével is: egyszerre kap helyet mindenféle ezoterikus magyarázat és a fájó, rideg racionalitás, azonban, mint a több szereplő által vázolt valóság esetében, itt sincs kizárólagosság, minden jól elfér egymás mellett. Miközben olvassuk ezeket az érdekes anekdotákat, és göngyölődik fel a titok, óhatatlanul is felmerül a kérdés: miből áll az Ember? Mi teszi Emberré? A múltja és múltbéli tettei? A jelene? A gondolatai? Az érzései? A vágyai? Az számít, amit magáról gondol, vagy az, amit mások gondolnak róla?

 

Ugyanakkor olvashatjuk a Virágokat az emberi kapcsolatok ellehetetlenüléséről és az elidegenedésről szóló szövegnek (az elbeszélőnk tipikus példája a „ma emberének”, akinek bár mindene adott lenne, hogy boldog legyen, mégsem az), vagy a salazar-i diktatúra utóhatásainak továbbélésre a mai Portugáliájában, de akár emlékezetes történetek, színes karakterek és meglepő fordulatok kavalkádjából összeálló történetnek is. Az biztos, hogy bármelyiket is választjuk (persze egyik sem lehet kizárólagos), egy élvezetes és emlékezetes regényben lesz részük. És ha szerencsénk van, akkor jön a következő Cruz is. Én drukkolok neki!