Főkép

Bár az Egy egész élet az első magyarra lefordított könyve (németül meg ugye nem olvasok), engem már korábban is lenyűgözött az osztrák Robert Seethaler; ráadásul úgy, hogy még csak nem is sejtettem. A könyv hátlapjáról tudtam meg ugyanis, hogy ő volt a hallgatag hegymászó Paolo Sorrentino Ifjúság című filmjében, és bár nem volt nagy szerepe, jelenléte, hihetetlenül erős kisugárzása annak idején mégis lenyűgözött. Ennek fényében nem is olyan nagy csoda, hogy éppen ilyen könyvet írt: egy kőkemény életről mesél, mégpedig egy egészen furcsa lírai szűrőn keresztül.

 

Seethaler könyvét nyugodtan mondhatjuk világsikernek, hiszen a kritikusok és közönség is imádta, nem véletlenül. Ezen a 136 oldalon olyan intenzitással képes elmesélni egy egész életet, annak minden örömével, bánatával és fordulatával együtt, amire csak nagyon kevesen képesek.

 

Főszereplőnk, Andreas Egger 1902-ben, árva gyerekként kerül egy kis hegyvidéki osztrák faluba, ahol (katonaéveit leszámítva) egész életét tölti, amit elejétől a végéig nyomon követhetünk, és amit az osztrák szerző a lehető legegyszerűbb módon és a lehető legegyszerűbb szavakkal mesél el, mégis úgy, hogy abban minden benne van. A siralmas gyerekkor, a férfivá érés pillanata, az elő nagy szerelem, a házasság, az egész kőkemény hegyvidéki létezés, a II. világháború, a nácizmus és kommunizmus borzalmai, az öregedés, a világ megváltozása, a közelgő elmúlás és ezzel párhuzamban a mindvégig meglévő ragaszkodás az élethez.

 

Bár az egész könyv egyfajta tragikus és igen realista életfelfogást tükröz („Az ember egyre kevesebb lesz az idő múltával. Van, akinél gyorsan megy, van, akinél eltart egy darabig. Születésedtől kezdve egymás után elveszítesz valamit: először egy lábujjat, aztán egy kart, először egy fogat, aztán a fogsorodat, először egy emléket, aztán az egész emlékezetedet, és így tovább, mígnem aztán már semmid sincs. A végén bedobják a maradékot egy lyukba, földet lapátolnak rá, és kész.” – véli egy öreg munkás), mégis olyan pozitív a végkicsengése és mondanivalója, mintha mondjuk Ernest Hemingway fogalmazta volna meg: „Meg lehet venni valakinek az óráit, el lehet lopni a napjait vagy akár az egész életét is. De senki nem foszthat meg egy embert egyetlen pillanattól sem” – állítja egy helyen hősünk főnöke.

 

És ami miatt nekem a legjobban tetszett az Egy egész élet, az az, hogy ilyen erős képiséggel és ilyen élénk színekkel ábrázolt, nehezen felejthető pillanatokkal még csak nagyon kevés helyen találkoztam. Seethaler egyetlen pillanatban, egyetlen megfigyelésben olyan kiválóan tudja megragadni az adott eseményt, ami igazán kivételes: ahogy leírja egy koporsójából „kiintegető” halott karját, vagy éppen egy leszakadt és magányosan heverő kart (a könyv filozófiája, miszerint az élet csupa veszteség, természetesen az események szintjén is megjelenik a regényben), az teljesen beleég az emberbe.

 

Teljes mértékben egyet tudok érteni a fülszöveggel: Robert Seethaler kisregénye a Stoner méltó párja, legalábbis a kettő számos dologban hasonlít (egy egész életet írnak le a lehető leghagyományosabb és legrealistább felfogásban, illetve minden fájdalom, tragédia és veszteség ellenére mégis szép mind a két kötet), és mint ilyet, csak ajánlani tudom. Részemről kíváncsi lennék a szerző másik négy regényére is...