Főkép

Sok helyütt olvastam, hogy Paolo Sorrentino előző filmje, a legjobb külföldi film Oscarját is elnyert A nagy szépség még jobb, mint az Ifjúság. Azt én még nem láttam, de azt tudom, hogy Ifjúság az egyik legjobb film, amit valaha láttam.

 

Látom azt is a neten olvasott cikkekben és kommentekben, hogy ki ezt, ki azt bírálja a filmben. Azt hiszem, értem is a legtöbbet, de attól még nekem tokkal-vonóval tetszett, a hülye popklipes betéttel, a zeneszerző lányának idétlenségével, a nagy pillanatokat követő poénokkal, mindennel együtt is. Sok oka van ennek, s az egyik legfontosabb az, hogy ez az a film, ahol minden képkocka számít, és amit nem mondanak ki, az is ott van benne. Hogy példát is mondjak: nem hangzik el, mi történt Fred feleségével, mégis ott van az ő teljes története is a filmben. És azt hiszem, az értékeli igazán ezt, akinek vannak súlyosabb élettapasztalatai. Ezt persze kirekesztőnek, netán lealacsonyítónak érezhetik azok, akiknek nincsenek ilyenjei, vagy vannak, mégsem tetszett nekik, pedig nem erről van szó. Egyszerűen csak ez az alkotás, a svájci luxusszálló, a híres emberek élete és a többi, nyilvánvalóan nem az átlagemberről szóló részlete ellenére is épp arról szól, hogy mit jelent embernek lenni, milyen az emberi élet. Függetlenül attól, hogy ki hova születik és mire jut. Sőt, bár művészekről szól, nem érzem lila ködös művészfilmnek sem. Inkább azt mondanám, hogy mindenkinek műalkotás az élete, amit elsősorban ő maga alakít, és a végén nem feltétlenül a szereplők (és bizonyosan nem holmi kritikusok) ítélik meg, hanem elsősorban ő maga. Igen, a film számos részletének és értelmezésének lehet ez is az egyike: még idős korban is lehet dönteni.

 

A Michael Caine által alakított Fred például úgy döntött, apátiába süllyed. Világhírű zeneszerző, aki az említett svájci luxushotelben pihenget épp, és még arra sem hajlandó, hogy az angol királynő felkérésére, egy királyi szülinapon maga vezényelje leghíresebb művét. Régi barátja, a szintén nyolcvanas éveit taposó filmrendező, Mick (Harvey Keitel) is ott tölti a nyarat, ő viszont ezerrel (és ifjonc forgatókönyvírók gárdájával körülvéve) dolgozik utolsó filmjén, melyet hagyatékául szán. Kettejük barátságát még az sem tudja megingatni, hogy Mick fia épp csúnyán elhagyja Fred lányát. Utóbbi, Lena (Rachel Weisz) is csatlakozik hát a kompániához, és miközben nehéz időket él át, apja szemére hányja számos hibáját és hiányosságát. Miközben kinek-kinek alakul a maga drámája, számos apróbb-nagyobb szereplő bukkan fel, és a hotel masszőrlányától a Mick által felkarolt, jobb napokat is megélt színésznő-díváig mindenkiről lényegi dolgokat tudunk meg – még azokról is, akiknek egy fia sor nem jutott. A két színészóriás mellett labdába rúg többek között egy náluk jóval fiatalabb, de máris pályája válságát megélő sztár színész (Paul Dano), két gyermek (akik színészként nem igazán kimagaslóak, ellenben a nekik adott szövegrészek rendkívüliek), nem szólva arról az elhízott, borzasztó állapotban lévő figuráról, akiről kimondatlanul is tudjuk, hogy Maradona az, minden idők egyik legnagyobb focistája (Roly Serrano alakításában).

 

Én úgy láttam, ez a film jó pár sorsot mutat meg, de úgy, hogy a néző itt vagy ott, így vagy úgy, de megtalálja benne saját magát is. Ha hibátlan, ha nem teljesen komolyan vehető, hát csak annál inkább olyan, mint a valódi élet. Ami viszont tökéletes, az a fényképezés. Ez nem az a produkció, ahol spontaneitásról lehetne beszélni, hiszen Luca Bigazzi operatőr minden filmkockája gyönyörű és tartalmas. A tájképek fotóalbumba valók, a színészek képei portré-értékűek. Van egy jelenet, amikor a hotel orvosi rendelőjét látjuk kistotálban, és persze patikai tisztaság van, és az futott át az agyamon közben, hogy ilyen nincs a valóságban, majd az, hogy de, egy ilyen helyen ilyennek kell lennie. Máskor a két öreget látjuk, ahogy a mezőn sétálnak – ilyen képeket ugyan milyen filmben látni manapság, hacsak nem a belső képernyőn, amikor emlékezünk a gyerekkorunkra?! Azt hiszem, egyszer hang nélkül is végignézem majd, annyira káprázatos a fényképezése.

 

Furcsa módon, annak ellenére, hogy alig pár perce játszódik Olaszországban, ez egy ízig-vérig olasz film. Franciák vagy akár magyarok is csinálhatnának ilyet, de akkor azok is felismerhető nációjúak lennének. Elég arra a jelenetre utalnom, mely a film plakátján is visszaköszön. Ilyet csak egy olasz rendező csinálhat. Aztán még muszáj beszélnem a zenéről. David Lang írt egy olyan dalt (Simple Song #3), amiről elhiszem, hogy Fred régi és nagy sikerű műve (aminek fontos szerepe is van a történetben), és annyira gyönyörű, hogy nincsenek rá szavak.

 

Elfogadom, hogy valakinek ez nem elég, még ha felmerül is bennem, mi mindenen mehetett át az, akinek ez a film üres vagy kevés, de szerintem az Ifjúságot bárki ember megnézheti, és találhat benne valamit, ami igazán megérinti. Nem kell mindenáron érteni, megmagyarázni – csak érezni, megélni kellene, ahogy az ifjúságot, ahogy az életet is.