Főkép

Képzeljetek el egy tizenéves, félig olasz, félig francia, a ’60-as évek Párizsában élő fiút, akinek az egyik szenvedélye a könyvek. (Melyik könyvbarát szíve nem dobban meg egy ilyen főhősről olvasva?) Szinte folyamatosan olvas: a pad alatt az órákon, iskolába menet, ami persze veszélyes, hiszen még az úttesten átkelve sem veszi le a szemét a könyvről (mintha valamiféle radarja lenne, sohasem éri semmilyen baleset). Ez persze lassítja a közlekedésben, ami miatt folyton elkésik az iskolából, és az órák után bentmarad büntetésben – de ő ebből is előnyt kovácsol magának, hiszen ott is olvas. Nem akármit – ötösével viszi a könyvtárból például Dosztojevszkij köteteit. A másik szenvedélye a csocsó. Párizs egyik éttermébe, a Baltóba jár csocsózni a legjobb cimborájával; ők ketten szinte verhetetlenek. Itt fedez fel egy zöld függönnyel fedett, titkos ajtót, amelyen a következő felirat állt: Javíthatatlan Optimisták Klubja. De mi is ez a titkos társaság? Kik a tagjai? Mit csinálnak a Baltóban, a klubjukban?

 

A történet tulajdonképpen két szálon fut, amely szerkezetileg jól elkülöníthető: az egyiket a fiú, Michel szemszögéből láthatjuk, ő mesél nekünk a nem éppen összetartó családjáról (a francia anya szítja a tüzet, ő az oka annak, hogy az apa rokonságával szinte nem tartják a kapcsolatot), az iskolai élményeiről (nem túl rózsás a helyzete, lázadóként egyáltalán nem érdekli a tanulás), az önként bevonuló és az algír függetlenségi háborúban résztvevő bátyjáról, és persze a Baltóbeli klubtagokról.

 

A másik szálon egy afféle mindentudó narrátor kalauzol, ezeknek a részeknek egyes szám harmadik személyű az elbeszélésmódja, és többnyire a klubtagokról esik szó. Nem mások ők, mint a „keleti blokkból”, politikai okok miatt elmenekült férfiak, főként oroszok, lengyelek, magyarok. Egy közös van bennük: otthon nem maradhattak, különben halál várt volna rájuk. Igor, az alapító tag például leningrádi orvos volt, Leonyid híres szovjet pilóta, Tibor pedig magyar színész. A csapatban még mindig akadnak hithű kommunisták, akik szerint az eszme hibátlan, csupán az emberek tolták el a dolgokat. Időnként politizálgatnak, amiből néha vita is kerekedik, néha irodalomról beszélgetnek (ebben közrejátszik az is, hogy maga Sartre is el-eljár közéjük) és rengeteget sakkoznak. Legfontosabb – és talán egyedüli – szabályuk az volt, hogy mindenki csak franciául beszélhetett (persze vita esetén ezt a szabályt folyton felrúgták, és mindenki az anyanyelvén szidta a másikat).

 

Na de hogyan kerül a felnőttek közé Michel? Hogy lehet egyáltalán bekerülni ebbe a klubba? Miért éppen Szása lesz az, akivel a legjobb barátság fűzi össze, hiszen őt a társaság láthatóan kiközösíti, megveti? Miért gyűlölik őt? Miféle titok lappang itt? Megannyi kérdés merült fel bennem olvasás közben, ami valójában folyamatosan ébren tudta tartani az érdeklődésemet – és természetesen a könyv legvégére mindenre választ kaptam.

 

„Van az olvasásban valami irracionális. Még mielőtt az ember a könyvet elolvasná, rögtön tudja, tetszeni fog-e neki, vagy sem. Megszagolja a könyvet, eltűnődik, érdemes-e a társaságában tölteni az időt. A papírlapra rótt és onnan tudatunkba vésődő jelek láthatatlan alkímiája ez. A könyv eleven lény. Az ember meglátja, és máris tudja, a barátja lesz-e.”

 

Michel ezen gondolatait mélyen átéreztem én is. Amikor kezembe vettem ezt a könyvet, rögtön tudtam, hogy ez az „én könyvem” lesz, nekem írták; nem tudtam megállni, hogy azonnal ne lapozzam fel, mintha valami hihetetlen és ismeretlen erő húzott volna magával. Olvasnom kellett ezt a lendületes, olvasmányos, lenyűgöző stílusban megírt regényt, melyben a kis Michel a szemem láttára lett felnőtt – a körülötte zajló eseményeknek köszönhetően talán túlságosan is hamar.

 

Számomra a történet mindkét szála egyaránt fontos volt, és nem is tudnék minőségbeli különbséget tenni közöttük. Az események szinte naplószerű elmesélése lehetővé tette, hogy közel kerülhessek Michelhez, megismerhettem legtitkosabb gondolatait – ez a hangnem engem többnyire levesz a lábamról. Olyan képi világot használ itt a szerző, ami mindezt még hitelesebbé teszi, és bár való igaz, hogy a fiú korához képest talán kissé komoly, ez mégsem volt zavaró, mert azt az olvasottságának, a (felnőtt) klubtagokkal való barátságának köszönhetően mégis elképzelhető marad.

 

A másik szál érdekessége pedig az, hogy sok helyen épphogy csak az elbeszélőmód-váltás hívta fel rá a figyelmemet, annyira szépen, észrevétlen átmenettel gördült át a szöveg a klubtagok világába. Ez annál is inkább volt Guenassia sikeres technikája, mert sok esetben Michel is résztvevője volt ezeknek a fejezeteknek – csak épp nem az ő szemszögéből zajlottak az események. És bár – ahogyan azt megismerhetjük – az optimisták élete korántsem volt fenékig tejföl, Párizs és főleg a klub olyan menedéket nyújtott a számukra, hogy valóban meg tudták őrizni humorukat, életszeretetüket, minden nehézségük ellenére. Ezt én maximálisan értékelni tudtam (és a megunhatatlan kommunista-vicceiket úgy szintén).

 

Az algériai születésű, francia szerző, Jean-Michel Guanassia neve meglehetősen ismeretlen hazánkban, de a Javíthatatlan Optimisták Klubját mindenkinek bátran ajánlom, aki szereti Párizst, az irodalmat, Kelet-Európa történelmét, a jó humort – különösen akkor, ha kíváncsi, hogy milyen mindez egy kiskamasz és a javíthatatlan optimisták szemével.