Főkép

Megint elvállaltam úgy egy könyvet, hogy fogalmam sem volt arról, miről fog szólni. Nincs ebben semmi meglepő, Gabriel García Márquez neve számomra önmagában elegendő – no és mivel 2014-ben elhunyt, nem várhattam új könyvet sem, de abban biztos voltam, olvasni még nem olvastam, így semmi akadályát nem láttam találkozásunknak.

 

1957-et írunk, amikor a Szovjetunióban megrendezték a Világifjúsági és diáktalálkozót. A rendezvény tagadhatatlanul azt volt hivatott igazolni, hogy a kommunista barakkban minden a lehető legnagyobb rendben van. Természetesen rengeteg újságírót hívtak meg a gigantikus eseményre, és közülük néhányan – a francia Jacquelin, az olasz Franco és a kolumbiai Márquez (aki az 1955-ben megjelent botránykönyve után külföldi tudósítóként dolgozott) – elhatározzák, hogy bekukkantanak a vasfüggöny mögé.

 

A fal még nem áll, a helyzet több mint kaotikus. Németország félbetépve, de lakosai még átugorhatnak az utca másik felére, ami történetesen egy másik ország. A háború romokat, egy csomó rendezetlen kérdést és éledő ellenállást hagyott maga után, amit a blokkban rekedt nemzetek más-más formán reagáltak le. És miközben az ember ezt pontosan tudja, nagyon bizarr olvasni egy kolumbiai újságíró tollából. Az újságoknak küldött beszámolóikból kiderült, hogy az a világ, amit találtak, sok esetben teli volt beletörődéssel, lemondással, hazugsággal. Álarcokkal, amit másoknak mutattunk, propagandával, amit az országunkon kívül élők felé feszítettünk ki, hátha nem látják a valóságot.

 

A vasfüggöny mögötti országok sem egyformák, a helyzetük és természetük sem azonos. Azok a képtelenségek, amikre manapság azt mondjuk, ez tiszta Abszurdisztán, már akkor és ott megvoltak. Nagyon sokat elmond erről az egészről az a különbség, ahogy az NSZK-ban és az NDK-ban a márkát váltották dollárra, vagy hogy a valutát nem lehetett kivinni az országból, ezért a maradék pénzt le kellett vásárolni a vonat büféjében, de azt a másik határon szinte egyből el is kobozták – mindezt úgy, hogy igazából sem a pénzre, sem az árura nem volt szüksége senkinek.

 

Minden országban máshogy viszonyultak az érdeklődő újságírókhoz, sőt, sok esetben csak a diákok mutattak hajlandóságot az őszinte beszédre, és ők voltak azok is, akiknek a fejében még nem éltek teljesen tisztán azok a félelmek, amiket a felnőttek is inkább csak feltételeztek, de ennek ellenére mégis valós volt. Nem tudhatta senki, hogy a vele szemben ülő fejében mi jár.

 

Mindig fura, hogyan látnak kívülről minket mások, és szembesülni a véleményekkel kétféle reakciót válthat ki: vagy megsértődünk, és úgy gondoljuk az egész hazugság; vagy pedig elgondolkodunk rajta, és levonjuk belőle a megfelelő következtetést. Ha figyelmesen olvasunk, már Lengyelország taglalása is szíven szúr, hiszen sok hasonlóságot találni az akkori eseményekben – de miközben az ő vezetőjük visszatért a börtönből, és az országát reménnyel indította el a változás és a jó élet útján, nálunk ’56 csúnyán elbukott. Ott Władysław Gomułkát 1951-ben letartoztatták, ’54-ben szabadult, majd az 1956-os elégtelenségek hatására visszakerült a politikába. Az országa darabokban, a szegénység hatalmas, bár a polcok roskadoznak az áruktól, a lengyelek mégis rosszul öltözöttek, és inkább csak nézelődni járnak, mint vásárolni. Az egész ország ellentmondásos, elkötelezettek a kommunizmussal szemben, de vasárnap templomba járnak. A mélyszegénység dacára a nép hőst lát Gomułkában, azonban nyíltan hangot adnak elégedetlenségüknek is.

 

Ugyanakkor Magyarországon több mint fél évvel az ominózus események után is zárva az országhatár, hogy aztán némi szovjet közbenjárásra pár újságíró engedélyt (és állandó felügyeletet) kapjon arra, hogy körbenézhessen. A falak őrzik a harcok nyomait, az emberek lehunyt fejjel, csendben élik az életüket, de Nagy Imre még él. Igaz, senki sem tudja, hol van... A merészebb újságírók közül néhányan elunják az állandó felügyeletet, s míg nappal kötelességszerűen járják a turistalátványosságokat, és élvezik a propagandagépezet áldásos tevékenységét, addig éjszaka kisurrannak a városba, hogy maguk gyűjtsenek anyagot. Márquez egyszerű, őszinte embernek látja Kádár Jánost, aki szeretne előre jutni, de egy rossz döntést hozott, amiért most mindenki, és ebben természeten benne van ő maga is, megfizet. Helyre kell állítania az ország biztonságát, bizalmát, miközben egyértelműen elutasítják.

 

Teszi mindezt úgy, hogy közben néha eltéveszt helyszíneket, felcserél neveket – akkoriban, Wikipedia nélkül, nehéz volt javítani a tévedéseket –, ennek ellenére, még ha vitatkozunk is az általa látottakkal, viszonylag pontosan ábrázolja a kérdéses országokat. Ahogy párhuzamokat állít bizonyos események között, ábrázolja az embereket vagy a különböző országok viszonyát, nagyon érdekes olvasmánynak mutatkozott. A kiadás és a fordítás is egyaránt igényes, egyetlen panaszom van csak, hogy a mérete miatt: bár ez az új életműkiadás sokkal kezelhetőbb, és hogy úgy mondjam, polcbarátabb, mégis elüt a többi Márquez-könyvemtől, amit némileg nehezményezek, de ez nem von le semmit a könyv értékéből.