Főkép

Ha eddig bármilyen kétségeim lettek volna afelől, hogy az északi írók tudnak valamit, és hogy a könyveikben nem lehet csalódni, mostanra mindenképpen szertefoszlott. Jussi Valtonen ismeretlenül úgy robbant be az életembe, olyan olvasmányélménnyel gazdagított, ami nem túl sűrűn fordul elő velem. Talán felhozhatnám példának Lars Saabye Christensen A féltestvér című könyvét, na, nem azért, mert párhuzamot lehetne a két történet között vonni, csupán a rám tett hatásuk hasonló (és nem mellékesen Patat Bence kiváló fordításának köszönhetően olvashattam el azt a könyvet is).

 

Valtonen három kulcsfigura köré építette prózáját: egy finn nő (Alina) és egy amerikai férfi (Joe) majd egy év alatt zátonyra futott házasságával nyit. Az események akkor kezdtek gyorsabb fordulatszámmal pörögni, amikor – húsz év elteltével – Joe (akinek ekkorra hazájában úgy családja volt: gyönyörű, okos felesége és két tinédzser lánya) telefonhívást kap Alinától (aki szintén újból házasságot kötött), melynek során megtudja, hogy a fia, Samuel valami bajba keveredett, valami törvénybe ütköző dolgot tett, és Amerikába utazott.

 

Joe-nak időközben beindult a karrierje: kutatócsoportjának köszönhetően komoly sikereket értek el a szembetegségek gyógyításában, ám az állatvédő aktivisták nem nézik jó szemmel kísérleteiket. A regény fő szála tulajdonképpen az a konfliktus, ami a két fél között zajlik – és ráadásul az események alakulása azt a látszatot kelti, hogy maga Samuel az, aki mindennek a fő okozója lehet. De vajon ő a hibás mindezért? Valóban ő áll mindennek hátterében? És ha igen, akkor mi ennek a gyűlöletnek az alapja?

 

Ilyen és ezekhez hasonló kérdéseket feszeget Valtonen, ám én most csupán az utolsóra reagálnék. Az én olvasatomban Alina az, aki miatt történik mindez. (Nyugalom! Ez nem spoileres, inkább csak vélemény – viszont jól mutatja, mennyire foglalkoztat még olvasás után is a történet.) A regény elején, amikor még friss házasok (és szülők), mindvégig azt éreztem, hogy Alina egy buta liba, nem így kellene viselkednie, és szinte rögtön borítékolható volt, hogy ennek a kapcsolatnak nincs jövője. Ő az oka annak, hogy Samuel és apja között sohasem jöhetett létre nemhogy igazi apa-fia, hanem semmilyen kapcsolat sem. Se egy telefonbeszélgetés, se találkozás, csupán néhány e-mailváltás történt közöttük. Számomra ez felfoghatatlan és érthetetlen, mert Joe egyáltalán nem ezt érdemelte (és érezni lehetett, hogy Joe azért nem egészen így képzelte...). Minden másképpen alakulhatott volna, ha Alina hozzáállása nem ennyire – ha nem is negatív, de – közömbös.

 

Valtonen végig egyes szám harmadik személyt használ, de ami érdekesebbé teszi az olvasmányélményt, az az, hogy fejezetenként változó a nézőpont: hol Alina, hol pedig Joe szemszögéből láthatjuk a dolgokat. A kedvencem az volt, amikor ugyanazt az eseményt előbb például Alina felől megközelítve ismertem meg, és persze ezalatt már azon kattogott az agyam, vajon Joe hogyan látta mindezt, vajon mi az ő véleménye erről – és később, mikor megtudtam az ő álláspontját is, amikor az ő szemszögéből is az olvasó elé tárja az író ugyanazt az eseményt, mosolyogva tapasztaltam, hogy jó volt a tippem. Később, körülbelül a regény felénél, pedig belépett Samuel is harmadik narrátorként, és így megtudhattuk cselekedeteinek mozgatórugóit, belepillanthattunk érzelmeibe, és világossá vált számunkra az is, mi volt az a mulasztás, ami miatt Samuel és Joe között szakadék tátongott. Talán egy felnőtt szemében ez a vétség nem tűnik annyira komolynak, mint egy tinédzsernek (és bizonyára ez az oka annak, hogy Alina sem tulajdonított neki különösebb figyelmet, Joe-nak meg egyenesen tudomása sem volt az egészről). Ez persze kissé sejtelmesen hangzik, de valóban egy jelentős momentuma a regénynek, amiről konkrétabban nem lenne szerencsés ebben az ajánlóban írnom.

 

A Nem tudják, mit cselekszenek díjnyertes könyv, hazájában „az évtized legnagyobb finn könyvsikere”, Finlandia-díjjal jutalmazták – joggal, gondolom én. Osztozom mások véleményében abban, hogy Valtonen meglehetősen hasonlóan ír, mint Franzen, az amerikai sikeríró (aki nekem személyes kedvencem) – az egész regényen mindvégig érezni egyfajta „franzeni hangot”, ami annál is inkább érdekes, mert Valtonen európai, viszont a cselekmény nagy része Amerikában játszódik. De nem csupán emiatt érezni a hasonlóságot, és nem csak Franzennel. Volt a történetnek egy „mellékszála”, amiről viszont Dave Eggers A Kör című műve jutott eszembe (sajnos a végére ez a mellékszál elhalt, én hiányoltam, hogy nem lett elvarrva). Külön tetszett benne, ahogy szembeállítja a finnek és az amerikaiak mentalitását, rámutat a két ország különbözőségére, az ott élő embertípusokra – tette ezt mind olyan képi világgal és párbeszédekkel, hogy én már magamban „le is forgattam” a filmváltozatát. Kasszasiker lett!