Főkép

Adott egy gazdasági válságba csúszó Görögország, és egy ötvenes, cukorbeteg férfi, aki – nem bírva lépést tartani az egyre gyorsuló világgal – munka nélkül maradt, és kénytelen visszaköltözni szülei házába. Ő Hriszovalantisz, aki a könyv fülszövege szerint „olyan emberek szimbóluma, akik jóságuk miatt minden oldalról ellenséggel és cinizmussal szembesülnek”. Én ezzel vitatkoznék, szerintem inkább olyan emberek szimbóluma, akik képtelenek arra, hogy szembenézzenek a múltjukkal, és ezért inkább kényelmes hazugságokba menekülve tologatják másokra a felelősséget, képtelenül arra, hogy vállalják saját naivitásuk és hibáik következményeit.

 

Hriszovalantisz tökéletes antihős: elhízott, cukorbeteg, munkanélküli, nem képes egészséges kapcsolatokat kialakítani (akár barátságra, akár párkapcsolatra gondolunk), és végtelenül naiv. Vagy végtelenül gyenge jellemű, nem tudtam eldönteni. Mindenesetre az a fajta ember, akit ha a metrón hallok panaszkodni az életről, a világmindenségről meg mindenről, akkor az üléshuzatot kaparom kínomban. És tessék: kész is a tökéletes görbe tükör, amit feltételezhetően a görög társadalomnak szánt Makisz Citasz, de azért magyarokkal is elég jól működik. Szóval ebből a szempontból Hriszovalantisz karaktere teljesen hiteles és működőképes volt, tökéletesen jól bemutatja egy mások segítségével felkapaszkodott, majd hirtelen lecsúszott, reményvesztett ötvenes férfi lelkivilágát (már amennyire én meg tudom ítélni az ismerősi köröm, és a tömegközlekedésen elkapott beszélgetésfoszlányok alapján).

 

Minden a nők hibája.

 

A nők mind kurvák, akik csak meg akarják kopasztani a férfiakat. Főleg az oroszok és az ukránok. Ellenben az angol és a svéd nők jók feleségnek, mert szépen otthon maradnak végezni a házimunkát, és nem exhibicionisták. Kivéve azokat, akik a nudista strandon meztelenül mutogatják magukat, mert az undorító. A nőknek csak a pénz kell, amint megszagolják, hogy a férfinak nincs miből ékszereket és duplaágyat vásárolnia, onnantól kezdve nem érdekli őket az egész.

 

Minden a bevándorlók hibája.

 

Az albánok mindenhol ott vannak. Az ukránok és az oroszok is. Nem beszélnek görögül, és elveszik a jóravaló, szorgalmas görög polgárok munkáját, mert olcsóbban dolgoznak és bármit elviselnek. Közben pedig huszonnégy óra alatt akarnak Mercedest venni! Ráadásul elrabolják a görög nőket, felháborító – egy palesztin férfi görög nővel, ki látott már ilyet. Az ukrán nők egytől egyik kurvák, meg az oroszok nagy része is, de az angolok, a svédek és a franciák jó feleség-alapanyagok, sokkal jobbak, mint az öntudatos görgök nők, akik köpnek a görög férfiak méltóságára.

 

És így tovább. Minden a volt főnököm hibája. Minden az apám hibája.

 

Hriszovalantisz ír a munkájáról, a családjáról, a betegségéről, de elsősorban és legtöbbet a nőkről, akik kihasználták és tönkretették az életét. Kényelmes, önámító hazugságai és rendszeresen felbukkanó önellentmondásai kívülről nézve bosszantóak, egyértelműek és sajnálatra méltóak – de vajon nem ámítja-e az olvasó is nap mint nap magát ehhez hasonló kegyes hazugságokkal? Vajon képes-e szembenézni a hibáival, rossz döntéseinek következményeivel – vagy kényelmesebbnek tartja másokra hárítani a felelősséget? Vajon látja-e tisztán maga körül a világot, vagy elhomályosítják a képet az előítéletei, elképzelései?

 

Makisz Citasz regénye arra kényszeríti az olvasót, hogy mélyen magába nézve elgondolkodjon ezeken a kérdéseken. Hriszovalantisszal lehet együtt érezni, lehet falba verni a fejünket ingatagon felépített önámításai felett, lehet egyet érteni a nőkkel, menekültekkel, munkahelyekkel kapcsolatos (meglehetősen ambivalens) meglátásaival, de a végén mégis csak egy kérdés marad: jobbak vagyunk-e mi Hriszovalantisznál, jobban ismerjük-e a saját életünket nála – vagy az is csupán egy kegyes hazugságokból ügyesen felépített torony?