Főkép

Miután befejeztem Dorthe Nors Tükör, index, kuplung című regényét, két gondolat fogalmazódott meg bennem. Az egyik, hogy az ember hiába feltételezi azt, hogy jól ismeri magát, mindig érik meglepetések, hisz soha korábban nem gondoltam volna, hogy ennyire fog tetszeni egy negyvenes dán szingli nő eseménytelen hétköznapjait bemutató kötet, de mégis így történt. A másik pedig az, hogy érdemes nagyon odafigyelni a Nemzetközi Man Booker-díjra és az arra jelölt kötetekre, hisz a tavalyi díjat elnyerő Növényevő után az ideire jelölt dán kötet is igazi elsőrangú olvasmány.

 

Dorthe Nors számomra nem volt ismeretlen szerző korábban sem, ugyanis már olvastam tőle a Karateütés című novelláskötetet is, ami bár kedvencem nem lett, de azért pozitív emlékeket őrzök róla. A stílus és a nyelvezet hasonló ahhoz, és ami számomra újabb meglepetés, hogy mindez sokkal jobban működik regényként, mint a novellák kötött, szűk terében. És mielőtt rátérnék a könyv és a cselekmény bővebb bemutatására, egy dolgot még mindenképpen leszögeznék: a Tükör, index, kuplung korántsem csak egy szimpla „szinglikötet” – ami vicces, ám mégis reményt nyújtó módon akarja bemutatni ezt az egyre több embert érintő jelenséget –, hanem ennél jóval több. Ezt azért is tartom fontosnak megjegyezni, hogy csak olyan emberek vegyék a kezükbe, akik ezzel tisztában vannak, és erre számítanak, mert akik csak könnyedebb és felszínesebb szórakozásra vágynak, minden bizonnyal csalódni fognak.

 

Pedig az alaptörténet csalóka módon egyszerű. A vidékről Koppenhágába került negyvenes Sonja a fejébe veszi, hogy jogosítványt szerez, pedig nála keresve sem találhatnánk nagyobb antitalentumot a vezetés terén: nem tudja kezelni a váltót, nem látja a holtteret, fél a forgalomban, és gyakran szédül. Ennek ellenére szorgalmasan rója a kilométereket oktatója oldalán. De miközben figyeljük az ő szerencsétlenkedéseit, bizonytalankodásait, számtalan fontos témába botlunk: a párkapcsolati problémák bemutatása mellett belefutunk még a széthulló családok, széthulló barátságok kérdéskörébe, a dán vidéki és városi élet közötti ordító különbségekbe, a modernizáció veszélyeibe, valamint a rohanó idő visszafordíthatatlanságába. És közben mindenki megkapja a magáét ezzel az iróniával alaposan nyakon öntött 215 oldalon (Sonja, a családja, az ismerősei, de még a skandináv krimi is), egyre inkább többletjelentést kapnak az addig egyszerű humorfaktornak tűnő dolgok, mint például az, hogy hősnőnk nem tud váltani, és elfelejtette a jövőjét (értsd: nem emlékszik arra, hogy mit mondott neki egy jósnő).

 

A jelen eseményei (vagy inkább eseménytelensége) közé folyton beékelődik a múlt, ami különös dinamikát kölcsönöz a szövegnek, és közben egyre inkább kirajzolódik a főszereplőnk kapcsolati hálója, és egész addigi élete. A szerző Sonja szinglilétét egy kellemetlen, ám kibírható dolognak mutatja be, ám jól megfogja a középkorú (viszonylag) csinos és (viszonylag) egészséges nő esetében azt a körülményt, hogy hiába állnak még előtte évtizedek, de többé nem gyermek, nem fiatal. Azok a gondtalan idők, amikre visszagondol, soha többé nem jönnek, nem jöhetnek vissza, és ő ott van társ és gyermek nélkül, a jövőjére sem sokkal biztatóbb kilátással... Azt hiszem, hogy talán ez az egyik legszörnyűbb és legszomorúbb dolog az ember jövőjével kapcsolatban.

 

Véleményem szerint Dorthe Nors Tükör, index, kuplung című regénye tipikusan az az alkotás, aminek egyszerre van lehetősége arra, hogy mind a minimalista skandináv regények, mind a mélyebb, kortárs témák kedvelőinek a figyelmét elnyerje, de arra is, hogy különösebb visszhang nélkül kikopjon a köztudatból, egyszerűen csak azért, mert nem azokhoz jut el, akik valóban értékelni tudnák. Remélem, nem ez fog történni – én mindenesetre szurkolok neki. Na meg persze a Bookerhez is.