Főkép

Az utóbbi időkben már nagyon ritkán fordul elő az, hogy olyan író kötetébe botlok, akiről semmit sem tudok, vagy akinek legalább a neve ne lenne ismerős. De hát most ez volt a helyzet… Karateütés. Dorthe Nors. Vajon kell ez nekem? – gondoltam. Gyorsan rá is kerestem a dán írónőre, és mit ad isten, angol nyelven is ez az egy kötet jelent meg tőle eddig, méghozzá elég jó kritikákkal és szép eladási számokkal. Döntöttem: kell; egy próbát megér.

 

Az egyébként hazájában ismert és elismert írónő (többek között öt regényt is publikált már) nem cáfol rá az északi szerzőkkel kapcsolatos sztereotípiákra: csendes, kimért minimalista; és végtelenül profi. Az alig 150 oldalas kötetben pontosan 15 rövidebb, egyenként átlagosan 7-8 oldalas novella található (nincs semmi bajom, tudok számolni, a szerkesztők játszottak egy kicsit az oldalak elosztásával); és így, olvasás után, azt kell mondanom, hogy mindegyik egy kicsit valóban olyan, mint egy karateütés – egy pár meglepő, gyors, de igen jól irányzott csapás a mélyen tisztelt olvasó gyomorszájába, aztán vége is az adott írásnak.

 

A nyelvezet bár minimalista (igaz, nem abból az askildseni fajtából, ahol minden egyes szó a maga végletekig átgondolt és tökéletesen megkomponált helyén van – itt ekkora szerepe a nyelvnek nincs), de a történetek vagy inkább az ábrázolt élethelyzetek épp ellenkezőleg: többnyire annyira összetettek, amennyit elbír ilyen kevés oldal. Az egyik, a  könyv elején elhelyezkedő novella, a „Különös mészárlás” megadja azt az alaphangot, amit Nors végigvisz az egész köteten: a hétköznapi értelemben normálisnak tekintett felfogás, életszemlélet tér el a megszokottól jelentősen (hogy ez a torzulás mikor történt meg, és miért, nem tudjuk; a legtöbb írás betekintés jellegű, a jelen helyzetet ábrázolja, és többnyire fogalmunk sincs, hogy jutott el az adott szereplő odáig), és teremt ez olyan helyzetet, amitől olykor borsózik az ember háta. Ebben az elbeszélésben egy férfi figyeli egy eldugott helyről régi barátja mindennapi tevékenységét, és közben felvillan elméjében kettejük kapcsolata: vadászként megígérték egymásnak, hogy lelövik a másik öreg vagy beteg vadászebét, de az évek alatt szinte mindig csak a megfigyelt alak kutyáival kell végezni, aki maga is életképtelennek és így az életre alkalmatlannak tűnik a megfigyelő szemszögéből. Bár nem történik semmi az egész novellában, az egészet mégis valami baljós borzongás lengi be.

 

Az egyik kedvenc novellám a „Buddhista”, melynek szürke hivatalnok főhőse egy nap úgy dönt, hogy a jövőben ő inkább Buddhistaként (így, nagybetűvel) akar élni, és amely írás az egyéni önértékelésben bekövetkezett radikális változásról szól, és arról, hogy mennyire esetleges az, kinek tartjuk magunkat – viszont ebből az esetlegességből mekkora bajok származhatnak. A „Télikert” korábban evidenciának vett dolgok megkérdőjelezése: egy gyerek számára az emberek jönnek-mennek, de az apa örök; majd egyszerre ráébred, hogy mások (vagy akár ő maga) számára ez az ember is csak ugyanolyan, mint a többi. A „Gyilkos nők” főhőse egy álmatlan este az interneten szörfölve rádöbben, hogy nők is lehetnek sorozatgyilkosok, és megpróbálja magát beleélni az ilyen nők családtagjai helyébe, majd csendben lefekszik aludni a saját felesége mellé.

 

Dorthe Nors szikár (majdnem azt írtam férfias) világában az egyes emberek többnyire önálló szigetek, akik szinte képtelenek kapcsolódni bármiféle szárazföldhöz; és akik olyat tesznek, vagy akikkel olyan dolgok esnek meg, amelyek jobbára túl vannak már a normalitásunk határán, de mégis olyan fontos dolgokra hívhatják fel az ember figyelmét, mint az énképünk valódisága, saját énünk kivetülése más szemében, az emberek közötti törékeny kapcsolatok – vagy ha ehhez nincs igazán kedvünk, akkor csak dőljünk hátra, és szórakozzunk jól ezeken az ütős történeteken.