Főkép

Még nem is volt olyan rég, hogy lezajlott a 24. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál. Április 20. és 23. között könyvszerető, könyvfaló, írók iránt rajongó vagy egyszerűen csak jó beszélgetéseket kedvelő emberek tízezrei látogatták meg a Millenárist. Csodálatos volt elmerülni közöttük a tömegben.

 

Akár Könyvfesztiválon, akár Könyvhéten járok, mindig ki szoktam választani a hozzám szegődött könyvek közül egyet, ami azután az adott könyvünnep kötete lesz számomra. Jobban emlékeztet az adott nap vagy napok hangulatára, mintha naplót írnék, s nosztalgikus emlék kötődik hozzá. Általában a véletlen szokta eldönteni, melyik is ez a mű. Ebben az évben egy olyan regényt lett a Könyvfesztivál mementójává, amely iránt előítélettel voltam előzőleg, elolvasva azonban már mindenkinek azonnal ajánlani akartam. Egy könnyen félreismerhető kötet, különös képekkel: Jaroslav Rudiš Nemzeti sugárút című kisregénye.

 

A könyv vörös, papírkötéses borítóján, Sosity Beáta rajzán egy gondok barázdálta homlokú férfi látható. Olyasvalaki, aki már túl van az ifjúságán, de még mindig azt szokták rá mondani, amolyan izomagyú bunkó. Ezt a hatást erősíti a kötet magyar alcíme is: Magányos bunyósok klubja. Ki gondolná ezek után, hogy a Nemzeti sugárút egy nagyon szép és szomorú regény lesz?

 

A mű maga egy egészen rövid, nagyon-nagyon költői, mégis tökéletesen hiteles nyelven szóló monológ: elsőre talán tényleg egy izomagyú bunkó szövege, ám szívfacsaró és humoros, ironikus és a rögvalóságig reális egyszerre. A történet főhőse, Vandam mesél benne az életéről: mindarról, amely az Északi Város néven elhíresült, prágai lakótelephez köti, amely mögött ott a titokzatos és félelmetes erdő. Egyszerű és mégis mániákusan megszállott szavaiból kibontakozik egy sötét múlt: egy tragikus család, egy egész elfelejtett generáció története, a panellakóké, akik közül egy, ő, Vandam, állítólag maga ütött először a Národní třídán, a Nemzeti sugárúton 1989. november 17-én, amikor a nagy prágai diáktüntetés átalakult a kommunizmust megdöntő bársonyos forradalom egyik legfontosabb epizódjává. Hogyan lehetséges mégis, hogy egy ilyen fura hős azóta megjárta a börtönt, anyagozott, verekedett, most pedig egy ócska panelban, magányosan él szülővárosnegyedében, gyakorlatilag munkanélküli, s jobb dolga sincs, mint a kocsmában lesni a pillanatot, hogy valakinek „megadja a kiképzést"?

 

S egyáltalán, miben hisz ez a férfi, aki mintegy intelmek sorozataként meséli el történetét az ifjabb nemzedéknek, s a fiatalok közül is épp egynek, aki olyan fontos számára? Talán neonáci ő, a maga – hangsúlyozottan nem náci, hanem „római” – köszöntésével, mániájával, ahogyan a teutoburgi erdő germán győzelméért, s a halálhozó szilfáért rajong, s lelkes felkiáltásaival: „Konzentration, Junge.”? Nem, biztosan nem. Utóbbi német szöveg egyébként természetesen egy Van Damme-filmből való, ezeket a mi Vandamunk megszállottan gyűjti, s rongyosra nézi véháesen. Ettől azonban még filmrajongónak sem nevezhető: hiszen élet- és személyiségfilozófiai támaszként nézni a Tökéletes katonára semmiképpen sem rendjén való. Ahogy az erdővel sem stimmel valami, ami ott terül el a panelrengeteg határán.

 

„A lakótelepen lakok. – mondja Vandam a könyv elején. – Amit látsz, azelőtt nem volt itt. Azelőtt csak erdő meg mocsár volt itt meg farkasok meg mocsár meg erdő. (…) Képzeld el! Mert én néha érzem, hogy foglalja ezt itt vissza az erdő meg a mocsár, hogy vizesednek a pincék, hogy szivárog beléjük vissza a víz, hogy nyomulnak felfelé a fák az aszfalt és a panelek között, hogy törnek a magasba és forgatják szét az aszfaltot és a betont és bomlasztanak szét mindent, amit a faterom, a te nagyfaterod felhúzott itt az égbe. Mert ezt itt ő építette ki. Ő meg a hozzá hasonló faterok kibarmolták az erdőből és a természetből ezt a lakótelepet. Hallod, nehogy kiröhögd őket! Legalább csináltak valamit. Legalább megpróbálták. És elég sokan örülnek neki, hogy itt lakhatnak. Sőt, még büszkék is erre a helyre. Ja, én is büszke vagyok erre a helyre.”

 

Büszkének lenni azonban valójában nem könnyű: széthulló családokra, öngyilkosokra, cserbenhagyásokra, eltűnésekre, egy egész szétesett életre nehéz emlékezni. Talán nem is csoda, hogy Vandam lassanként már csak képzeletben építgeti sajátmagát: utolsó harcosnak, az utolsó akcióhősnek készülve. Aki még csinál valamit, vagy legalább is megpróbálja. Közben megtudjuk, milyen az a panelcsend (feszült és jóvátehetetlen), milyen íze van a vérnek (sós lekvár), milyen a cseh hármas (knédli-hús-káposzta) és milyen a cseh humor (fájdalmas és sebeket takargató).

 

Nagyon megkapó és megható, tragikus történet bontakozik ki az élvezetesen retorikus, mégis kellően hétköznapi monológból: amelynek a végén még az is kiderül, mit csinált Vandam a Nemzeti sugárúton 1989-ben. Talán nem véletlen, hogy a regény szerzője, Jaroslav Rudiš cseh író németből és történelemből szerzett diplomát cseh és német egyetemeken. Könyve fájdalmasan és finoman európai, s egyúttal kíméletlenül keserű látlelet a közép-európai rendszerváltásokat megelőző és követő negyed évszázadról. Rövid, szórakoztató, megdöbbentő olvasmány. Mindenkinek csak ajánlható.