Főkép

Idén is megrendezik, immár 24. alkalommal a Titanic Nemzetközi Filmfesztivált, én pedig továbbra is lelkesen próbálok minél több filmre eljutni, akárcsak az előző években. A „brazil Mad Max”-től Oscar-jelölt filmeken át ázsiai elefántos road movie-ig idén is rengeteg alkotás található a kínálatban – reméljük, most is találhatunk köztük új kedvenceket. A szerdai, számomra utolsó fesztiválnapot a szabadságért való küzdelemmel töltöttem: először Koreában a függetlenségért, utána pedig az Egyesült Államokban a bőrszíntől független házasságért harcolva.

 

Árnyak ideje

(The Age of Shadows, rendezte Jee-woon Kim)

 

Az első világháború előestéjén Japán megszállta Koreát, amit a koreaiak részéről egyre jelentősebbé váló függetlenségi mozgalmak követtek. Azonban a látszólag teljhatalmú Japán ellen nagyon nehéz bármit is tenni – olyannyira, hogy sokan inkább a jobb élet reményében (vagy a kínzások következtében) elárulták bajtársaikat. Lee Jung-chool is egy volt ezek közül, és jutalma egy japán rendőrkapitányi poszt lett: azonban nem tétlenkedhet, kézre kell keríteni a többi forradalmárt is, különösen, hogy úgy tűnik, azok egy nagy robbantásra készülnek. De vajon Jung-chool tényleg szakított az ellenállással, vagy lesz elég bátorsága a japánok ellen fordulni?

 

Nem mondanám, hogy tavaly óta nagyobb szakértőjévé váltam az ázsiai, vagy pláne a dél-koreai filmeknek, de az mindenesetre nagyon érdekes, hogy már a tavalyi Titanicon látott A bérgyilkosság is ugyanebben az időszakban játszódik, és hozzá hasonlóan most is egy hosszú játékidejű, történelmi díszletek között igen szórakoztató akciófilmet láthattam. Úgy tűnik, a dél-koreaiaknak nagyon működik ez a történelmi közeg és hozzá a profin előadott mikrodráma – egészen felszabadító ugyanis ilyen „apró” történeteket látni a háborúk sodrásából. Ráadásul a tavalyival ellentétben az Árnyak ideje sokkal inkább egy igazi karakterdráma: egy olyan figurára épít, akiről egészen az utolsó percekig nem tudjuk eldönteni, hogy egy gerinctelen alak, aki a saját boldogulását a hazája elé helyezi, vagy éppen hogy egy hősi ellenálló. (Valószínűleg mindkettő.)

 

Márpedig Lee Jung-chool karakterét sikerült olyan szereplőkkel körülvenni, akik csak még izgalmasabbá teszik ezt a környezetet. Bár látszólag egyszerű a narratíva (a japánok gonoszak, a koreaiak pedig jók), de azért itt-ott megjelenik a szürke zóna, ami még nagyobb érzelmi erőt ad az akcióknak. Utóbbiakból ugyanis nincs hiány, mi pedig tényleg leesett állal figyeljük ezeket a profin, de mégsem túlgondolva előadott jeleneket: a nyugati társaikkal ellentétben nincsenek feleslegesen agyonvágva, a golyók becsapódása fájdalmas, a vér valóban jelen van, közben pedig pörög, ereje van (érdemes megfigyelni például a vonatos jelenetet, hogy a maga egyszerűségében is mennyire működik, mennyire húsba vágó és hatásos; vajon egy ugyanilyen pillanatot hogyan oldottak volna meg az „átlagos amerikai akciófilmben”?).

 

Mindezekkel együtt mégis kicsit hosszúnak tűnik a 140 perc, pedig a cselekményt elnézve kifejezetten szükség volt rá – viszont A bérgyilkossággal ellentétben most mintha nem sikerült volna végig fenntartani a feszültséget, mintha alkalmanként leült volna. Szerencsére a színészek elviszik a hátukon a kevésbé tempós másodperceket is, mi pedig újfent úgy távozhatunk a moziból, hogy csak tudnak valamit az ázsiai zsánerfilmesek, amiből jó lenne tanulnunk...

 

Loving

(Loving, rendezte Jeff Nichols)

 

Ötvenes évek és az Egyesült Államok déli államai. Bár Washingtonban már köthet házasságot egy eltérő bőrszínű pár, addig Virginiában továbbra is törvénytelennek és Isten akarata ellen valónak gondolják. Pedig Richard egész életében feketék között élt, és tényleg szereti Mildredet – igazán nem érti, ez miért probléma akárkinek is. A hatóságok azonban letartóztatják őket, míg végül el kell hagyniuk az államot, hogy negyed évszázadig vissza se térhessenek. Márpedig Mildred nem szeretné felnevelni a gyermekeit a városban, úgyhogy amikor ír egy levelet a tévében a polgárjogok harcosának tűnő Bobby Kennedy-nek, nem várt segítsége érkezik a Loving-házaspárnak...

 

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én a fenti történetet elolvasva egy könnyfacsaró (jobb esetben szívmelengető), igen gyakran hatásvadász Oscar-mozit vizionálok, ami izgalmas pillanatokon keresztül mutatja be a Loving-család küzdelmeit az Államok különböző bíróságain, hogy aztán a végére megérkezzen a lelki felszabadulás, a megkönnyebbülés okozta érzelmi hullám, és mindenki a szemét törölgesse a stáblista alatt. Ha a Loving tipikus Oscar-mozi lenne, valószínűleg valami ilyesmi is történne, azonban nagyon becsülöm Jeff Nichols-t azért, hogy egyáltalán nem törekedett erre, sőt. A Loving meglepően visszafogott alkotás, sokkal egyszerűbb és szerényebb annál, mintsem a témából várnánk.

 

Ha lehet hinni abban, hogy a filmben látottak többé-kevésbé a valóságot tükrözik, akkor egyszerre nagyszerű és kissé problémás is az, hogy Nichols ezen nem akart változtatni. Nagyszerű az előbb már említett visszafogottsága miatt – nem akar nagymonológokban remekelő ügyvédeket és polgárjogi harcosokat mutatni, inkább Lovingékra koncentrál, akiket valójában nem különösebben izgat ez az egész felhajtás (így aztán furcsa meglepetés, hogy a sikerben is az ügyvédek buzgalma volt a fő, nem a pár). Megragadó nézni Richardot (Joel Edgerton zavarba ejtően tűéles és visszahúzódó játékával), amint egyszerű, vidéki kőművesként nem akar reflektorfénybe, újságokba és tévékbe kerülni – tényleg nem vágyik másra, mint a feleségével és gyermekeivel békén élni, anélkül, hogy ezt mások megakadályoznák. Nichols pedig szépen vezet be minket a pár életébe, anélkül, hogy bármi különösebben kilengene, így tulajdonképpen hatásos film is lehetne a Loving.

 

A gond szerintem az, és ezért érzem problémásnak a valóságot, hogy tulajdonképpen Lovingék élete nem túlságosan izgalmas vagy megragadó. A nyilvánvalón túl nincs egy olyan aspektusa sem, ami érzelmileg meg tudna hatni, amiért együtt tudnánk velük érezni, vagy egyáltalán, különösebben szimpatikussá válnának a szemünkben. Látjuk, amint gyermekeiket nevelik, amint szeretik egymást, ahogy megélik ezt az egész bíróságosdit, de ebben semmi különösebben kiemelkedő sincs. Így hiába Edgerton és Ruth Negga játéka, a Loving nálam megmaradt a „szép, szép, de semmi több” kategóriában – pedig ennél egy picit több lehetőséget éreztem benne.