Beleolvasó - Catherine Anderson: Rügyfakadás

Fülszöveg:

Mystic Creek kisvárosában senki sem sejti, hogy Taffeta Brownnak néhány évvel korábban milyen szörnyű megpróbáltatásokon kellett keresztülmennie. A helyi gyógytermékbolt tulajdonosát gazdag, nemtörődöm férje nemcsak hogy többször megcsalta, de elvette tőle azt is, aki a világon mindennél fontosabb számára: a kislányát, Sarah-t. Az asszony Oregonba költözött, hogy új életet kezdjen, és remélni sem merte, hogy valaha is visszaszerezheti egyetlen gyermekét.

A sors azonban az útjába sodor valakit, aki ismét reményt ébreszt benne: Barney Sterlinget, a helyi seriffhelyettesek egyikét, aki egy meglehetősen szokatlan intézkedés során menthetetlenül beleszeret az asszonyba. Mindenáron megpróbálja meghódítani, mígnem egy nap a korábban hajthatatlan Taffeta meglepő kéréssel áll elő: vegye el őt feleségül, hogy visszakaphassa a kislányát. A férfit őszintén megdöbbenti a javaslat, de Sarah érdekében végül igent mond. Ahhoz azonban, hogy hihető legyen kettejük szerelembe esésének a története, kénytelenek azt el- és megjátszani. Kisvártatva kiderül, hogy ez nem is esik nehezükre. Azt azonban egyikük sem sejtheti, hogy miféle kihívások várnak rájuk, és mennyi mindent kell kockára tenniük a jó ügy érdekében...

Vajon e kényszerű kötelékből fakadhat-e valódi szerelem? Talán újra csoda történik Mystic Creekben?

 

Részlet a regényből:

Első fejezet

2015. április

 

A megyei seriffhivatal pickup terepjárójának első lámpái aranyszínű fénycsóvákat vetettek a szállingózó hópelyheken át a régimódi boltok kirakataira, ahogy Barney Sterling Mystic Creek belvárosának utcáin körözött, mielőtt az East Main Street felé vette volna az irányt. Paul Kutz, ismertebb nevén Papus, a Mystic Creek-i bevásárlóközpontban működő antikvárium tulajdonosa telefonált be, hogy panaszt tegyen a hangos zenére, amelytől sem ő, sem az új lakótársa, Ray Burke nem tudtak elaludni. Még kilenc óra sem volt, de Barney sejtette, hogy nyolcvanon túl az emberek ilyenkor már lepihennek.

A műszerfalon átnyúlva begyűrte az éjszakai műszakra szánt vacsorájának maradékait rejtő, fehér papírzacskó tetejét. Az ételt akkor frissen sütötték ki a Jake, a pék nevű pékségben. Három olasz panzerottit rendelt – imádta a paradicsommal, mozzarellával és kolbásszal töltött kis pizzákat. Most a meleg, vaníliakrémes rolókra szórt porcukor tapadt az ujjaihoz, amiket desszertnek tervezett befalni. Az autó utasterét vaníliás töltelék, kelt tészta, paprika és sajt illata töltötte be, és az egyveleget halványan körüllengte a férfi Polo márkájú kölnije.

Az autórádióból egy női hang szólalt meg:

– Odaértél már, Barney?

Doreen, az újonnan felvett, molett, vörös hajú diszpécsernő még mindig hadilábon állt a rendőrségi kódokkal. A hivatalban szinte mindenki fogadott volna rá, hogy még jövő karácsonykor is kristálytiszta „civil üzeneteket” fog fecsegni az éterbe. A tisztek többségének ez kezdett lassan az agyára menni. Doreen a rádión a lakosok rendes nevét használta, megadta a bejelentések részleteit, és jószerével a Szövetségi Hírközlési Bizottság minden egyéb előírását is megszegte. Barney tudta, hogy a seriff kutyaszorítóban volt, amikor felvette Doreent, és feltehetőleg arra számított, hogy a nő majd nekigyürkőzik, és elsajátítja mindazt a tudást, amit az új munkaköre megkíván. Ez idáig még nem sikerült ráéreznie a lényegre.

Egy ilyen kisvárosban néha valóban előfordultak szabálytalanságok a rádiós kommunikációban, de Doreen ezt egy mindeddig ismeretlen szinten művelte. Bárki, aki rendelkezett egy rendőrségi adás vételére alkalmas eszközzel, belehallgathatott abba, miről is beszélnek, és illegálisan rengeteg adat birtokába juthatott a többi lakosról.

– Kapja elő a zsebéből az egyetlen töltényét, és töltse meg a fegyverét, seriffhelyettes! – mondta a nő nevetve. – Kemény menet lesz! Kutz most hívott újra, állatira be van gurulva. Azt mondja, Taffeta Brown úgy rányomta a zenére a kraftot, hogy az utca túloldalán is belerezegnek a falak, és Ray-nek már kezd eldurranni az agya.

Barney nem kedvelte Doreent. Egyrészt azért, mert a nőnek gőze sem volt a diszpécsermelóról, másrészt meg állandóan a szájából kilógó rágógumin kérődzött. De a legjobban azzal tudta felidegesíteni, hogy megállás nélkül Barney Fife seriffhelyettes-viccekkel ugratta. Ezekből pedig már akkor egy életre elege lett, amikor még csak egy hete állt szolgálatban.

Mi baja volt vele a nőnek? Bár Barney utálta a keresztnevét, az anyja, Kate nevezte el így – nem akarta őt megbántani azzal, hogy megváltoztatja. Ráadásul nem az anyja tehetett arról, hogy rendvédelmi pályára lépett, és seriffhelyettes lett belőle. Ha lett volna csöppnyi esze, akkor most Barnabas, a fogorvos vagy Barney, az építési vállalkozó lenne. Bármi, csak nem Barney seriffhelyettes.

Úgy döntött, jobb, ha elengedi a füle mellett Doreen idétlen poénját, és visszakérdezett:

– Biztos abban a bejelentő, hogy a zene a gyanúsítottól jön?

– A micsoda és a micsoda?

Barney egy pillanatra behunyta a szemét, és vett egy mély lélegzetet.

– A bejelentő az, aki a bejelentést megtette. A gyanúsított pedig az a személy, akire a panaszt tették. – Aztán újra bekapcsolta a mikrofont, és hozzátette: – Nehezen tudom elhinni, hogy a megnevezett helyről hangos zene szólna.

Jó oka volt arra, hogy kételkedjen az információ megalapozottságában. Paul Kutz süket volt, mint a nagyágyú, Ms. Brown pedig sosem keltette a hangoskodó vagy balhés alak benyomását Barney-ban. Jobban belegondolva, valójában semmilyen benyomást nem tett rá a nő. Ms. Brown nagyjából egy éve nyitotta meg gyógytermékboltját az East Mainen, és azon pár alkalommal, amikor Barney betévedt oda, a nő maga volt a megtestesült szürke egér – a viselkedésében és a kinézetében egyaránt. Nem mintha elégszer megfordult volna ott ahhoz, hogy tisztán emlékezzen a nő külsejére. Elmosódott emlékeiben fakó ruházat, kék szempár és semmitmondó arc sejlett fel. Azt persze nem tartotta kizártnak, hogy a nőből éjszaka bújik elő a vadabbik énje.

Doreen kipukkasztotta a rágóját. A hang hallatán rögvest elöntötte Barney-t a méreg. Hallotta, hogy miközben tájékoztatja, a szájában lévő rágót ide-oda tologatja:

– Paul azt mondja, látja, ahogy Taffeta a bolt felett lévő lakásában táncol. Ha jól tudom, a látása még jó.

– Nem kellene túl sok információt megosztanod rádión, különösen az emberek nevét és aktuális tevékenységét illetően.

– Akkor mégis honnan fogod tudni, hogy ki mit csinál?

Barney felsóhajtott. Úgy vélte, a seriff feladata lenne, hogy helyrerakja Doreent. Nem akarta a teljes éjszakai műszakját azzal tölteni, hogy az információ rádión át történő megosztásának helyes módjára oktassa a nőt.

Az ilyesfajta alkalmakkor Barney eltűnődött, miért is adta fel az állami rendőrségnél betöltött pozícióját azért, hogy kisvárosi zsaru lehessen. A szülővárosában ritkán történtek bűncselekmények, és kellő humorérzék híján a rendfenntartás egyenesen unalmas lett volna. Az időnként előforduló családon belüli bántalmazási esetek nem hagyták lankadni a figyelmét, kocsmai verekedés pedig csak hébe-hóba történt. Néhanapján balhéba keveredett egy-egy csapat tinédzser, és az előző évben volt pár betörésük is. Összességében azonban Barney több időt töltött fákon ragadt kismacskák megmentésével, mint bűnüldözéssel.

Tegnap délután járőrözés közben kinézett az Elderbery Lane-­re, hogy helyreállítsa a békét Christopher Doyle és Edna Slash ­között, akik mindketten olyan öregek voltak, mint az országút. A szemétszállító vállalat éppen akkor vitte el a szemetet, és a két matuzsálem kis híján összeverekedett azon, melyik üres alumíniumkuka melyiküké. Amikor felhívta a figyelmüket arra, hogy a két kuka tökéletesen egyforma, a két öreg együttes erővel őt kezdte el szidalmazni.

Barney a megyei seriffhivatal terepjárójával felállt a ház előtt húzódó járdára. A felső szinten Paul Kutz lakott. Az öreg a felesége halála után eladta a házát, és most egy lakásban élt Marjorie Brogan ékszerboltja felett. Barney feltételezte, hogy Kutz költözése – részben legalábbis – annak volt köszönhető, hogy a környéken számos helyi étkezde kapott helyet. Paul nem állt épp nagy szakács hírében.

– Miért nem mondtad Papusnak egyszerűen azt, hogy kapcsolja ki a hallókészülékét? – Barney elhúzta a száját a saját nyelvbotlása miatt. Még ha Doreen világgá is kürtölte az emberek személyazonosságát, ő maga nem szívesen tett ilyet. Aztán úgy döntött, hogy akár hagyhatja is a pokolba az üzenetek kódolását, ha Doreen jóvoltából már úgyis megtörtént a baj. – Azzal legalább azonnal megoldottad volna a helyzetet, és most nem kellene feleslegesen itt tocsognom a hóban.

– Hű, de morcos valaki! Odaértél már? Kutz bácsi megint hív. Valószínűleg a tavalyi veteránnapi felvonulás óta nem volt ilyen izgalmas napja.

– Mondd meg neki, hogy őrizze meg a hidegvérét! Itt vagyok. Vettem az adást.

Barney leállította a motort, és lenyalta az ujjairól a porcukrot, mielőtt átnyúlt az első ülésen heverő, sötétbarna kalapjáért. A testmagassága miatt nem ülhetett kalappal a fején a kocsiban, mert benyomódott volna a csúcsa. A vaníliakrémes rolók illata még mindig csiklandozta az orrát, és ingerelte az ízlelőbimbóit. Meleg vaníliakrém. Bárcsak beléjük mélyeszthetné a fogait, mielőtt teljesen kihűlnek! De erre semmi esélye sem volt. A társalgás Paul Kutzcal órákig is eltarthat, mert az öreg alig hallotta, mit mondanak neki mások. Amint Barney kinyitotta a kocsiajtót, a rádióból hangos csattanás hallatszott. Rájött, hogy a diszpécser még mindig vonalban van. Megragadta a mikrofont, és néhányszor ki-be kapcsolgatta, hogy a vonal másik végén keletkező zaj hatására a nő elengedje a mikrofon gombját.

– A francba, Doreen! Lehet, hogy megúszod, hogy rágózol a melóban, de ha buborékokat fújsz adás közben, azzal ki is rúgathatod magad.

– Hoppá, bocsánat! – válaszolt a nő olyan hangon, amelyben a megbánásnak nyoma sem volt. – Azt hittem, kiléptél. És nem buborékokat fújok. Arra mindenki képes. El sem tudod képzelni, mennyit kellett gyakorolnom, mire megtanultam kidurrantani a rágót.

Barney nem is akarta megtudni.

– Vettem az adást. Ez azt jelenti, hogy befejeztem a beszélgetést, ha nem tudnád. És még valami, Doreen! Ha be van kapcsolva a mikrofonod, szerinted hogy a francba tudnálak felhívni egy esetleges vészhelyzet esetén?

– Azt mondtad, befejezted a beszélgetést.

Barney arca fájdalmas grimaszba torzult, és behunyta a szemét, majd erőgyűjtésképp vett egy mély lélegzetet. Jéghideg volt a levegő.

– Most tekints el ettől! Szerinted hogyan tudna bárki más is beszólni a központba, ha te éppen hallgatózni próbálsz?

– Csak egy percre szerettem volna belehallgatni. Izgalmasnak ígérkezik – válaszolt a nő csiripelő hangon.

– Semmit sem hallhatsz abból, ami itt, a vonal túlsó végén történik, amíg én be nem kapcsolom a mikrofonomat.

Totál hülyével van dolgom! – gondolta magában Barney, miközben azon töprengett, vajon részeg volt-e Adams seriff, amikor felvette Doreent. Ááá, nem – vetette el magában a gondolatot. Blake ritkán ivott, szolgálatban pedig soha. Rendes körülmények között legalábbis.

Barney kiszállt a kocsiból, és a csípőjével bevágta az ajtaját. Az utcában sorakozó, kétszintes házakból álló háztömböket csak néhány utcai lámpa fénye világította meg. Egy szélfuvallat alig érezhetően ugyan, de sült csirke illatát sodorta felé. Nem csábult el, egyrészt, mert feltehetőleg valamilyen gyorsfagyasztott készétel lehetett, és Barney utálta az ilyeneket, másrészt pedig már megvacsorázott. Most már csak a desszertjére vágyott.

Legnagyobb meglepetésére valóban lehetett hallani a zenét az utcán, és amikor felnézett, egy árnyékot látott táncolni, amelynek körvonalai Taffeta Brown függönyén rajzolódtak ki. Megdermedt, és úgy érezte, le sem tudja venni róla a tekintetét. A szeme elkerekedett. A karcsú, ám formás női alak, amely a The Rolling Stones Satisfaction című számának pörgős ritmusára rázta a csípőjét, a nap fénypontját jelentette számára. A ringó csípő és a kecsesen mozgó kéz látványa, ahogy kihívón végigszántott a telt keblén, azonnali merevedést okozott volna neki, ha közben nem hullik az arcába a hó. Bár, ha jobban belegondolt, az arcát szurkáló hópelyhek fel sem vehették a versenyt a másik testrészében érzett gerjedelemmel.

A jó édes...! Megigazította a fején a kalapot, majd átvágott a jeges úton a halvány fényt sugárzó utcai lámpa irányába, amely egyedül állt őrt a szélfuvallatokban kavargó hópelyhek örvényében. Nem csoda, hogy Paul és Ray nem tudtak mit kezdeni a helyzettel. Melyik férfi tudna elaludni, ha közben ilyen műsorszámot adnak neki?

Ahogy Barney a szemközti járda felé közeledett, újra megpróbálta felidézni az emlékeiben Taffeta képét, és azon tűnődött, vajon a néhány alkalommal, amikor megfordult a nő boltjában, elromlott-e a férfiradarja. Máskor, ha összefutott egy szexi nővel, rendszerint legalább felfigyelt rá. Ms. Brownról nagyjából csak annyi rémlett neki, hogy kis híján beleolvadt a lambériába.

Arra a következtetésre jutott, hogy ez a „melléfogás” csakis annak a szokásának tudható be, hogy az egyedülálló, helybeli nőkről sosem vett tudomást. Barney úgy tervezte, hogy Adams seriff nyugdíjazása után jelölteti magát a pozícióra. Nem számíthatott volna túl sok itteni férfi szavazatára, ha a nőrokonaikkal kavar.

Levette az övén lógó zseblámpát, és felkapcsolta. A fénysugár visszaverődött az Egészséges lehetőségek kirakatüvegéről. Közelebb kellett lépnie ahhoz, hogy beláthasson. A pillantása egy Fogyjon le gyorsan címkével ellátott, kapszulákkal teli üvegre esett. Alatta egy dobozokból álló szett Öt táplálékkiegészítő potencia­problémák megoldására felirata tett hangzatos ígéretet. Barney döbbenten pislogott, majd újra elolvasta a feliratot. Meghaladta a képzelőerejét a jelenet, hogy a Mystic Creek-i férfiak közül bárki – legyen bármilyen kétségbeesett is az illető – belép Taffeta boltjába, és van mersze levenni a polcról egy ilyen dobozt, hogy aztán lazán odasétáljon vele a kasszához.

A lámpa fényét a pirulák mögé irányította, és az éjszakára zárva tartó bolt belső terét pásztázta. Az észvesztő táncot lejtő Ms. Brown a hangos zene miatt nem fogja meghallani a kopogását. Valószínűleg az sem jutna el a füléig, ha láncfűrésszel esne neki az ajtajának.

Sóhajtott, ellépett a kirakat mellől, és a zseblámpa fényét a bejárati ajtó melletti, faburkolatú falfelületre irányította. Amikor megtalálta a kapucsengőt, benyomta a gombot a hüvelykujjával, abban reménykedve, hogy a csengetés felhallatszik az emeletre, és a nő felfigyel rá. Ha mégsem, akkor is ott áll előtte a lehetőség, hogy dörömböljön az ajtón, és ha az a kísérlete is kudarcba fullad, akkor nála volt a mesterkulcs, amellyel vészhelyzet esetén valamennyi üzlet ajtaját kinyithatta. Persze a saját otthonának falai között táncoló nő esetét nehezen lehetne vészhelyzetnek minősíteni – attól eltekintve, hogy a nő szexi árnyéka szívrohamot okozhatott volna Paul Kutznak vagy a lakótársának. Barney elvigyorodott. Még ez sem kizárt. A korukbeli férfiak az elmúlt hatvan év alatt valószínűleg semmi ehhez foghatót nem láthattak.

Bár, ahogy jobban belegondolt, rá kellett ébrednie, hogy ő maga sem volt gyakran ilyesminek a szemtanúja, pedig nem élt éppen szerzetesként. Az, hogy kisvárosi zsaru volt, bonyolultabbá tette a szerelmi életét. Mystic Creekben gyorsabban terjedt a pletyka, mint a nátha. Barney a közeli Crystal Fallsba ment át, ha már megkívánta a női társaságot. Civil ruhában elvegyülhetett a tömegben, bulizhatott, és nem kellett attól tartania, hogy folt esik a becsületén. Vagy ne adj’ isten attól, hogy az anyja néhány szúrós megjegyzés kíséretében metszőn és sandán rápillant, ha tudomást szerez az „akcióiról”. Ami a házasságon kívüli szexet illette, Kate Sterling nem volt túlságosan modern szemléletű.

A jeges éjszakai levegőben Barney keze már igencsak fázott, és ahogy az öklével az ajtón dörömbölt, a karjába nyilallt a fájdalom. Az emeleti zene továbbra is visszhangzott a téli tájban. Nem volt mértéktelenül hangos, de a Mystic Creek-i hétköznap éjszakák csendjében minden hang zavarónak hatott. Paul panasza minden kétséget kizáróan megalapozott volt. Barney úgy döntött, itt az ideje, hogy a végső megoldáshoz, a mesterkulcshoz folyamodjon.

Előhúzott egy óriási karikát a zsebéből, és szétterítette a fémdarabokat. Egy percen belül már benn is volt a boltban. A zseblámpa fényét maga elé irányította, hogy fel ne botoljon valamiben. Amikor a régi falépcsőhöz ért, hangosan dübörögve vette a lépcsőfokokat, abban a reményben, hogy Ms. Brown talán végre meghallja. Nem akarta halálra rémiszteni a nőt.

Nem lesz ilyen szerencsém – gondolta magában. Most a sültcsirke-szag helyett paradicsomleves és grillezett sajtos szendvics illata csapta meg az orrát, ami ismét eszébe juttatta meghiúsult randiját a meleg, vaníliakrémes rolókkal. Nagy csapásként élte meg, hogy ilyen kiváló a szaglása. Túlfejlett érzékszerve miatt az egész családja azzal ugratta, hogy százötven méterről képes kiszagolni a kaját. Ahogy felért a nyikorgó deszkákon a lépcsőfordulóba, az ajtó alól kiszüremkedő, aranyszínű fénycsíkra esett a pillantása. Remélte, hogy a kopogása által keltett váratlan zaj nem fogja megijeszteni Ms. Brownt. Feltéve, ha a nő egyáltalán meghallja azt.