Timothée de Fombelle: Perle könyve

Mondják, én meg egyetértek velük, hogy Timothée de Fombelle általában a valóság és a fikció határait maszatolja el úgy, hogy senki, talán még ő se tudja egyértelműen, meddig tart az egyik és hol kezdődik a másik, nekem az eredetileg 2014-ben megjelent regény olvasása közben mégis inkább egy patchwork kép jutott eszembe. Mégpedig egy hatalmas kép, amin valamilyen formában jelen van a képzőművészet eddigi összes korszaka, a végeredmény mégis leginkább a Guernicára emlékeztet, csak itt nem a háború borzalmainak állítunk emléket, hanem a rajtunk kívülálló okok miatt örökké beteljesületlen szerelemnek és az elmúlás kérlelhetetlenségének.

Teszi mindezt úgy, hogy párhuzamos világokba visz bennünket – hol az egyikben, hol a másikban vagyunk, és néha abban sem lehetünk biztosak, hogy éppen hol tartunk az időben. Fombelle ugyanis olyan zseniálisan emeli fel, szövi, majd engedi el a szálakat, olyan magától értetődő természetességgel köti össze a látszólag össze nem illő eseményeket, hogy nem győzzük kapkodni a fejünket. Éppen ezért nagyon kell figyelni olvasás közben, mert ha a figyelmünk akár csak egy pillanatra is elkalandozik, simán elveszhetünk mind a térben, mind az időben – és higgyétek el, nem mindig egyszerű visszatalálni. Már ha vissza akarunk egyáltalán találni. Mert bizony néha előfordul, hogy jobban szeretnénk ott maradni, ahol éppen vagyunk, még akkor is, ha tudjuk, hogy ennek beláthatatlan következményei lehetnek ránk és a világokra nézve egyaránt.

A két világ ugyanis, bár látszólag független egymástól, mégsem létezhet egymás nélkül, hiszen együtt alkotják a valóságot, legalábbis azt, amit mi ismerünk. Az egyik világban minden úgy van, ahogy mi magunk is ismerjük, a másik viszont egy mesevilág, ahol varázslók és tündérek élnek. Mindkét világnak vannak sajátosságai és szabályszerűségei, mégsem hagyott nyugodni olvasás közben, hogy ezek egymás leképezései vagy éppenséggel kivetülései. Már csak az a kérdés, hogy melyik hatott először a másikra. Kicsit olyan ez, mint a tyúk meg a tojás esete. Vagy az, amikor valami úgy kezdődött, hogy a másik visszaütött. Legyen bárhogy is, bizonyos dolgok, úgy tűnik, egyetemlegesen jelen vannak mindkét világban, és ezek azok, amikhez képest mindenki elhelyezheti magát a történetben, és meghozhatja a saját döntéseit.

De persze ez is csak látszat, Fombelle trükkje, melynek során elhiteti velünk, olvasókkal, hogy részesei vagyunk a történetnek, hogy befolyásolhatunk bármit is, hogy beleszólhatunk a végeredménybe, pedig ez csupán illúzió, hiszen soha nem lehetünk mások, mint külső szemlélők, akik végignézhetik egy hazáját (ebben az esetben világát) és identitását vesztett ember (egy száműzött királyfi) drámáját. Mondjuk az, hogy hiszünk-e abban, hogy ez megtörténhet, és ha igen, mindez milyen hatással van ránk, milyen érzéseket és gondolatokat ébreszt bennünk, csak és kizárólag rajtunk múlik. Rajtunk, de azt, hogy milyenek vagyunk, számos dolog befolyásolja – az életkorunk, a kor, amelyben élünk, a földrajzi hely, ahol születtünk, nevelkedtünk, élünk, az emberek, akikkel találkoztunk, és akarva akaratlanul hatással voltak ránk, mi pedig rájuk, és persze az olvasmányaink, amelyek viszonyítási alapot jelentenek.

Én a magam részéről hiszem, hogy a tündérek köztünk élnek…