Főkép

Azok, akik kíváncsian várták, hogyan végződik Stephen King krimitrilógiája, ami Bill Hodges ex-detektív nyugdíjba vonulása utáni ügyeiről szól, nem kell, hogy tovább várakozzanak: a Mr. Mercedes és az Aki kapja, marja után megjelent az Agykontroll is, ezzel pedig a sorozat is teljessé vállt. Talán nem okoz meglepetést, micsoda izgalommal vettem a kezembe ezt az új regényt, hiszen a második kötet nyugtalanító zárójelenete több kérdést is felvetett bennem. Nem arra voltam kíváncsi elsősorban, hogyan folytatódnak Bill Hodges és barátainak kalandjai, hanem arra, hogy King vajon az első két rész normális krimi kötetei után végre megadja-e magát (talán valami belső késztetésnek), és ebben a trilógiájában is megjelennek-e olyan megmagyarázhatatlan, az olvasóknak kellemesen borzongó perceket okozó erők, mint eddig számtalan regényében láthattuk már.

 

Szögezzük le, hogy nekem szinte „nem számít”, mit ír King, nemcsak a történeteivel, hanem már a stílusával is elcsábított évekkel ezelőtt. A klasszikusabb horror regényei mellett a visszaemlékezései is épp annyira tetszettek, mint a novellái, vagy éppen a Bill Hodges-os krimik első két része. Amik valóban remekül sikerült, minden krimirajongó várakozását kielégítő detektívtörténetek voltak, egy igen laza átívelő szállal – az azonos szereplőkön túl –, de a harmadik részről ezt már nem tudnám így kijelenteni. Az új történet krimikbe illő körítése – úgymint a helyszínelés, az egymás után lassan felbukkanó nyomok követése, a vadászat a gyilkosra –, ugyan most is megmaradt, ám ez a rész már nem egy sima thriller. Az erőteljes és az ügy szempontjából nagyon is jelentős misztikus szálnak köszönhetően (a témájukból adódóan általánosságban) földhözragadt zsarus történeteket kedvelők nem hiszem, hogy a könyv végeztével igazán elégedetten állnának fel olvasófotelükből. Hogy az első rész tömeggyilkosságos, majd a második rablós része után mivel is lesz dolguk a harmadikban?

 

A hat hosszú éve a kórházban agyhalotthoz igen közeli állapotban fekvő Mr. Mercedesről – polgári nevén Brady Hartsfieldről –, aki Bill Hodges életének legnagyobb fogása, kiderül, hogy a fejére mért ütés vagy a gyógyszerek hatására lassan telekinetikus (és egyéb) para-erőre tett szert. Elméjével képes kisebb dolgokat megmozdítani, a frászt hozva ezzel a nővérekre, sőt a gyengébb akaratúak agyába is be tud lépni, magatehetetlen bábként használva szerencsétlen áldozatai testét. Újdonsült erejével felvértezve ördögi tervet eszel ki, amivel nemcsak régi ellensége élete kerül veszélybe, hanem számtalan ártatlan fiatal is. Őket az Öngyilkosságok Fejedelme (az öngyilkosság olyan fétis Brady számára, amihez mindig is betegesen vonzódott) egy játékkonzol nyitóképernyőjén keresztül hipnotizálva taszítana át a lét és a nemlét vékony választóvonalán. Megindul a versenyfutás a Becsületes megtaláló nevű kvázi magánnyomozó iroda munkatársai és Brady között. A tettes fizikai állapota miatt – ami bombabiztos alibit szolgáltat számára az összes racionális, világi hatóság szemében – a negyedik stádiumú hasnyálmirigyrákban szenvedő Hodges és társa, az emocionális és fizikai emberi kapcsolatoktól betegesen irtózó Holly szinte a lehetetlenre vállalkoznak, mikor Brady nyomába szegődnek.

 

Ebből a rövid tartalmi ismertetőből (ami nagyjából az első húsz oldalon kiderül) is jól látszik talán, hogy ez a regény bizony a megszokott kinges életműből egyáltalán nem lóg ki. A nyomozás másodlagos, a nyomozók (nem a rendőrök) végig tudják, ki a tettes, csak a hogyanra nem tudnak sokáig világos választ adni. A pozitív oldal szereplőinek elsősorban nem az emberroncs Brady-vel kell megküzdeniük, hanem az ismeretlennel, a tudományokon túli világból érkező megmagyarázhatatlannal kénytelenek felvenni a harcot. A zsáner tehát megváltozott, de azért néhány jellemzője a regénynek változatlan maradt. A karakterek kidolgozottsága, a szellemes párbeszédek, a sokszor búskomor anekdoták, a történet szövése, vagyis az író stílusa továbbra is tökéletes. Akik King könyveiben manapság is a hetvenes évek óta megszokott-megszeretett, változatlan – oké, kisebb, jelentéktelen hullámvölgyek előfordultak – magas minőséget keresik, ebben a könyvében sem fognak csalódni, az biztos.

 

Az Újjászületés után ez volt Dranka Anita második King fordítása, és szerencsére – bár én Bihari György munkáit imádom, ezért valahol sajnáltam a váltást – el kell ismernem, hogy ez is jól sikerült. Kevésbé vagyok megelégedve a kötet magyar borítójával, ami valami véres akváriumban úszkáló szivárványhatású halakat ábrázol... Az eredeti koncepciója is valami ilyesmi volt, csak sokkal jobban néz ki – na de ízlések és pofonok… –, úgyhogy csak azért említem meg, mert egyébként az Európa Könyvkiadó könyvei pár éve igencsak dizájnos borítókkal jelennek meg, de nekem ez most egy nagy nem. Mindegy, legalább a kötet formátuma nem változott, továbbra is nagy alakú és keményfedeles. Ami ennél sokkal jobban fáj, az a regény magyar címe, ami olyan szempontból még el is megy, hogy szó szerint erről szól a könyv, de az angol cím (End of Watch) még ennél is sokkal találóbb volt, hiszen a szerző több mindenre is utal egyszerre ezzel az egyetlen kifejezéssel. Az End of Watch (Az utolsó műszak) az angol szlengben a szolgálat végét jelenti ugyanis, mikor egy rendőr meghal…

 

Mivel mostanában egész sok King-kötettel lepett meg minket az Európa Könyvkiadó, ezért azok az újdonságok, amiket eddig bejelentettek, szép lassan el is fogytak, új King könyv megjelenéséről pedig nincs tudomásom. Bánkódni nem kell azért, hiszen az már biztos, hogy – a családon belül maradva – idén több új, minden valószínűség szerint kiváló Joe Hill könyv is érkezik: a Spóra és a 20th Century Ghost.