Főkép

Az utóbbi két évben sorra jelennek meg nálunk a horror-fejedelem még kiadatlan könyvei – hiába, úgy tűnik, Stephen King sosem megy ki a divatból. Az Újjászületés a szerző 2014-es regénye, ami újra egy lassan, óvatosan kibontakozó rémtörténet, mint az utóbbi időkben majdnem mindegyik. Látszólag King végleg búcsút vett a vámpíroktól és egyéb természetfeletti rémségektől és figyelme – még az eddigieknél is jobban – az emberi természet sötét mélységei felé fordult. Egy kis csavarral.

 

Jamie Morton átlagos hatéves, aki átlagos életét éli átlagos családjában a hatvanas évek Amerikájában. Álmos szülővárosába új lelkészt neveznek ki, aki azonnal összebarátkozik Jamie-vel és gyakorlatilag a városka minden lakójával. Az áldott Charlie Jacobs tiszteletes az elektromosság megszállottja, aki maga fabrikálta eszközeivel az úgynevezett titkos elektromosság után kutat szabadidejében. A sors szeszélye miatt Jacobs tiszteletesnek hamarosan több ideje – és nyomós oka – lesz szeretett elektromosságának titkainak fürkészésére, a felnőtt Charlie és a gyermek Jamie élete pedig eme rejtőzködő természeti erő – esetleg Isten vagy a sors? – miatt elválaszthatatlanul összefonódik.

 

Kifejezetten meg kell ahhoz erőltetnem magam, hogy felidézzek magamban egy olyan King horror-regényt, ami nem úgy kezdődik, hogy a `60-as években gyerekként éldegélő, majd felcseperedő legényke a főszereplője. Az Újjászületés is egy közülük: a kötet igen jelentős részét teszi ki a lassú „alapozás", a kisvárosi miliő alapos, élvezetes és felettébb hangulatos bemutatása, amikor a legnagyobb „horror" annyi, hogy a barátnőnek kinézett kislány vajon visszacsókol-e. Szájhúzásnak tűnhet ez tőlem, de King könyveinek ez a faktora szokott általában magasan a legjobban sikerülni (és semmiképpen sem az a sokszor, sokakat elkeserítő pillanat, amikor lehull a lepel az események mögötti szörnyűségről. Igazán kíváncsi lennék, ezeknek a részeknek az írása közben mennyire támaszkodik saját gyermekkori emlékekre a szerző, de a tökéletes végeredményt tekintve valószínűnek tartom, hogy jelentős mértékben.

 

Ha a boldog `60-as, `70-es évek hangulati megidézése makulátlan, akkor ugyanez bizton elmondható az élet nehézségei/örömei hatására az alkoholhoz, majd drogokhoz nyúló, hanyatló egzisztenciájú főszereplő megalkotásáról is. Ez is olyan téma, amiről Kingnek mindig van mit mondania, és saját emlékei mélyéről – már ha emlékszik valamire egyáltalán... – ebben is könnyen kaphat segítséget. Az alapozás – a gyerekkor – után ez a regény következő, szintén kikerülhetetlennek tűnő része. Jócskán benne járunk már a történetben, a horror-faktor mégis annyi csak, amennyit nagyjából mindannyian ismerünk, úgy hívják: való élet. Balesetek, betegségek, rossz döntések és véletlenek szegélyezik azt az utat, amin végigmenve még a vallásos családban nevelkedettek is végül elfordulhatnak Istentől és más útjait kereshetik a földi – és földöntúli – boldogságnak. Ennek a vallásos pálfordulásnak, meghasonulásnak magyarázata, elmesélése fontos részét képezi a könyvnek, ami ekkor még mindig maximum életútregény, esetleg dráma, mert semmi misztikus vagy szörnyűséges nincs benne.

 

„...A tehetségnek azonban megvan az a hátborzongató szokása, hogy amikor eljön az ideje, csendesen, de határozottan beszökik az életedbe. Mint a függőséget okozó szerek egy része, eleinte a barát szerepében tetszeleg, és jóval később veszed csak észre, hogy valójában zsarnok."

 

A harmadik téma, ami King regényből csak évtizedenként (se!) hiányozhat, az a zene, a zenélés szeretetének beleszövése a történetbe. Ez, mivel felnőtt korában Jamie gitárosnak áll, most sem hiányzik. Az érdeklődők – tehát én annyira nem – alapos kiképzést kapnak a múlt E-dúrral kezdődő rock-slágereiből. Merthogy ugye: az összes kurva dal E-dúrban kezdődik... Most már ezt is tudjuk. A félmondatos idézetből is kitűnik talán, hogy King egyébként szépirodalmi minőségű prózája nem feltétlenül való angolkisasszonyoknak és vasárnapi iskolák olvasóklubjába, a trágár kifejezések ebben a regényében is számlálatlanul vannak jelen – szerencsére. Ez a stíluselem épp úgy King sajátja, mint az előzőek.

 

Ahogy haladunk előre az időben, ahogy Jamie – és persze Charlie – egyre öregszik, úgy sötétedik a regény is. Az addig ártatlannak tűnő részekről sorra derül ki, hogy nem is voltak annyira ártatlan dolgok, mint ahogy azt velünk addig – egyébként zseniálisan – a szerző elhitette. H.P. Lovecraft és a De Vermis Mysteriis című kultikus Cthulhu-grimoire említése után pedig már nem is csodálkozunk majd, hogy a regény végül a nagy példaképhez (Lovecraft) igazán méltó lezárást kapott. A kötet kis csavarja ugyanis annyi, hogy mégsem csak az újjászületésbe – a Teremtőbe – vetett hitéről szóló bukás-regény (van ilyen?), hanem vérbeli – Kinges – szörnyes-horror, amiben a rémek nem picinyek, hanem végtelenül hatalmasak – és őrültek.

 

Olvasás közben az jutott még eszembe, mennyire nagy ötlete volt Kingnek már fiatalkorában, hogy elhatározta, a könyveit egy közös King-univerzumba tartozóként írja meg. A figyelmes olvasó ebben a regényben is több olyan szálat fedezhet fel, amik más King kötetekből már ismerősek lehetnek – ezek közül a legnyilvánvalóbb a Joyland. A regény címét kölcsönző vidámparkot konkrétan meg is nevezi Jamie lelkész, mint a helyszínt, ahol régebben dolgozott. Kis dolog, aminek ráadásul jelentősége sincs igazán, de e nélkül mégis kevesebb lenne a könyv egy parányit.