Főkép

A Nyolcasok után számomra nem az volt a legnagyobb kérdés, hogy jó lesz-e Farkas Balázs új kötete – abban majdnem biztos voltam, hogy élvezni fogom. Nem is azon tűnődtem, hogy vajon képes lesz-e olyan új történeteket, emberi drámákat, témákat találni, amelyek majd megragadnak – már a kisregény-trilógián is érződött, hogy még nagyon sok rejtőzik ott, csak hagyni kell kibontakozni. Őszintén szólva az egyetlen kérdés, ami foglalkoztatott, hogy vajon nyelvileg mennyire fog tetszeni. A Nyolcasok ugyanis a maga szimpatikus és szerethető, de azért mégiscsak sutácska egyszerűségével enyhe kételyeket ébresztett bennem, hogy a nihilista könyvtáros bőrén túl mennyire is fogom szeretni Farkas Balázs stílusát, milyen is az „valójában”. Az Ismétlés novelláinak olvasása után viszont megnyugodtam, és bátran kijelenthetem, erős semmitmondással: jó.

 

„Bővebben?” – merülhet fel, hogy aztán elsüthessem a kötelező közhelyet („nem jó”), de szerencsére nem erről van szó. Még csak nem is a másik sablonválaszról („nagyon jó”), viszont ez nem is akkora probléma: az Ismétlésben nagyszerűen megmutatkozik, hogy Farkas Balázsnak nem kell erőlködnie vagy nehézkes, modoros megoldásokhoz nyúlnia, hogy stabilan jó szöveget tegyen lesz az asztalra. Őszinte és természetes (mondanám, hogy laza, de úgy érzem, ez valakiből ellenérzést váltana ki, amiért nagy kár lenne), túlbonyolítottságtól mentes, amitől egyszerűnek tűnik, de ez nem a „sután” egyszerű, hanem a „kimunkált” egyszerűség. Ami visz magával, amiben működnek a hasonlatok, amiben sokszor egymás után sorjáznak a kemény, erős mondatok – amit jó olvasni.

 

De mit is olvasunk valójában? Ez már egy kicsit nehezebb kérdés, legalábbis valódi koncepciót és igazi összefogó erőt én nem találtam az Ismétlésben, már ha azt nem tekintjük annak, hogy ezek nem épp vidám novellák. Van itt kifordított vadásztörténet (A lövés) és biohorror (Jelentéktelen lelkek), mítosz-rekonstrukció (A tüzes ember) és burleszk-abszurd (A kövér ember) is, de talán az idétlen besorolásoknál fontosabb, hogy Farkas Balázs elbeszéléseiben nem rejtőzik boldogság. Nincs öröm, vagy ha mégis, hamar kiderül, hogy csupán illúzió volt; nincs vidámság, nincs nevetés, csupán bánat, mély fájdalom, szenvedés, olyan emberi tragédiák (még ha sokszor elég bizarr köntösben is), amiket nem egyszerű megemészteni. Meg nem értett emberek, meg nem értett vágyak járják át ezeket a történeteket, mintha az egész világ kifordult volna magából, és nem maradna más, csak szorongás, amit egyszerűen kényelmetlen megtapasztalni – mert félő, hogy a végén még magunkra is ismerhetnénk ezekben az alakokban.

 

De ha a megértésnél tartunk, bizony azt is el kell mondanom, hogy bizonyos novellákkal nem igazán tudtam mit kezdeni. Néha mintha túl kevés fogódzót adna, mintha a történetek mögött rejtőző, az író fejében létező valóságnak túl vékony szeletét sikerült volna a papírra vetnie, ami miatt nem kapunk eleget a megértéshez, a valódi kötődéshez: a katarzishoz. Hiába vannak ezeknek az elbeszéléseknek igen kemény, drámai alapja (A vihar), hiába sejtjük a koncepciót (Pokol), hiába működik a hang és a tempó (Ismétlés), nem állnak eléggé össze – ami részben jó is lehet, hiszen az olvasónak nagyobb teret ad, ugyanakkor mégis nehéz igazán hatásos műként értelmezni őket, mert csak zavar és értetlenség marad utánuk valódi érzelem helyett.

 

Szerencsére pozitív példát is lehet azért találni, hiszen ami működik, az viszont kifejezetten jó: a kedvencem talán a „Cronenberg”, ami a maga egyszerű, de mégis ügyesen felépített alaphelyzetéből szépen viszi végig szereplőinek kölcsönös frusztrációját és zavarát. De az eredetileg novellapályázatra írt, a csernobili katasztrófához kapcsolódó „Grafit”-ot is nagyon élveztem a szokatlan ötletei és az ezekből fakadó drámái miatt; vagy említhetném a leghosszabb írást, a finom, leheletnyi emlék- és pillanatképekkel variáló „Sára életé”-t vagy a bélyegalbumos, szinte vicces alaphelyzetből kiinduló „Tiszta sor”-t is. Ezekben öröm figyelni, hogy Farkas Balázs miként ír problémákról, kapcsolatokról, kommunikációról: emberekről, akiknek kisiklott az élete, és nem tudnak visszatalálni arra az útra, ahol újra értelme lesz mindennek.

 

Nem tökéletes, de stabilan jó és megismerésre érdemes novelláskötetnek tartom az Ismétlést – még úgy is, hogy most épp úgy érzem, ha eltelik némi idő, az első, ami eszembe jut majd a kötetről, az a „nem tudom, hogy ez mi volt, de élveztem” lesz. Összességében talán a Nyolcasokat valamivel erősebbnek gondolom, de lehet, hogy csak a terjedelem és az emiatt erősebb kötődés miatt, hiszen itt jobban élveztem a stílust és az ötleteket. Az mindenesetre biztos, hogy ott leszek a következő köteténél is.