Főkép

„Milyen Farkas Balázs első regénye?” – kérdezi Cserna-Szabó András a kötet ajánlásában, s teszem fel én is a kérdést, ugyanis valójában fogalmam sincs. Olyan, mint amikor teljesen kiúttalannak látjuk az életünket. Olyan, mint amikor a szürke nihil ködében még fel-felsejlik az élet napos oldala, csak közben beúszik a képbe egy zord viharfelhő. Olyan, hogy amikor belemerülök a lapjaiba, magamra ismerek – így aztán nem akarok kilépni belőle, hátha végül megtalálja a Nagy Bölcsességet, amitől minden értelmet nyer, minden boldogabb lesz, az égről eltűnnek a sötét fellegek, hogy helyükre bájos bárányfelhők kerüljenek. Kár, hogy nem létezik Nagy Bölcsesség, így kénytelenek leszünk megmaradni annál, amit eddig is tudtunk. Merthogy a Nyolcasok mindenekelőtt pont olyan, mint XXI. századi mindennapjaink végsőkig eltúlzott váza – amiben mégis ott rejtőzik a teljes igazság.

 

Névtelen főhősünk könyvtáros, ami látszólag nem csupán egy foglalkozás számára, de mintha kizárólag ez által tudná meghatározni önmagát. Unalmasan telnek monoton mindennapjai, él egyik napról a másikra, közben pedig nem gondolkodik el sem a sorsán, sem azon, hogy tulajdonképpen mit is szeretne kezdeni ezzel az életnek hívott zsákutcával. Nem mintha amúgy komoly dolgokat csinálna: egy legyintéssel elintéz bármit, könyvtáros létére semmit sem olvas (csak a letéphető szórólap-cédulákat gyűjti), antiszociális, szótlan jelleme pedig nem segíti kifejezetten elő, hogy kapcsolatokat kössön más emberekkel. Egy-két ismerőse sem tud vele mit kezdeni, elnézik furcsaságait, néha barátkoznak vele, de igazán nem kötődnek hozzá. Ez alól kivételt képez Patrik, a füvet áruló művész, aki zenei vagy költői tehetsége mellett is csupán jó füvet szeretne szívni, de mintha barátra találna a hasonlóan kilátástalan életű könyvtársunkban.

 

Nem mintha az ilyesmi érdemi előrelépéshez vezetne: névtelen könyvtárosunk ugyanis legfőképpen önmagát nem találja; az pedig talán még ennél is rosszabb, hogy nem is tudja, hol keresse. Kutat az emberek által elfogadott válaszok között, de a vallás épp annyira tévútnak bizonyul, mint a fű vagy az alkohol által biztosított pillanatnyi bódult állapot, közben pedig csak egyre mélyebbre merül személyes útkeresésének labirintusában. Ha pillanatnyira talál is egy-egy kivezető utat ebből a hiábavalónak ígérkező próbálkozásból (mint a szerelem, amely rövid időre képes új erőt tölteni főhősünk egyre üresebbnek tűnő lelkébe), előbb-utóbb mindről kiderül, hogy ezek sem tudják megadni azt, amit olyan nagy erővel kutat. Épp úgy nem érti az embereket, ahogy azok nem értik őt: de vajon létezhet egyáltalán kiút ebből a helyzetből?

 

Farkas Balázs még bízik benne. Ha nem is túl nagy erőkkel, de hiszi, hogy kivirulhat életünk borongós égboltja – mindeközben pedig az olvasókat sem hagyja elveszni az egzisztencialista szenvedések közepette. Fekete humora igen nagy segítség ebben, noha nem mindig egyértelmű, hogy most illendő-e hangosan kacagni, vagy inkább ideje lenne beülni a sarokba felhúzott lábakkal szorongani kicsit. Ráadásul szereplői annyira szerethető módon sztereotipizált, már-már stilizált alakok, hogy lehetetlen nem megkedvelni őket, egyedül talán a főhősünk esetlensége lépi túl néha azt a határt, amikor már inkább idegesítőnek érződik a figurája (főleg, hogy ilyen formában teljesen életképtelennek tűnik). Viszont a probléma inkább abból fakad, hogy ez a suta egyszerűség nyelvileg is tetten érhető, s bár nem egyértelmű, hogy szándékosan ilyen-e a próza, ennél kicsit erősebb megformálást is elbírt volna a szöveg – már csak azért is, mert egyébként minimalizmusa kifejezetten tetszetős (még a kötet borítóján is).

 

Mindezek ellenére a Nyolcasok rendkívül szórakoztató. Nem veszi túl komolyan magát (a nyolcas szám tartalmi és regényszerkezeti miszticizálása például egészen mosolyogtató), s bár komoly témákat feszeget, a szöveg stílusának és ritmusának köszönhetően lényegesen kevésbé komor a hangulata, mint azt az alapvetéséből esetleg érezni lehetne. Az elborult fejtegetések helyett inkább három olyan kisregény került a kötetbe, amelyek bár önállóan is értelmezhetőek, együtt kicsit tovább is mutatnak – legfőképpen minden huszonéves lelkébe, aki nem találja helyét ebben a változóban lévő világban, az irdatlan mennyiségű inger és lehetőség között, aki szeretne valami értelmet adni az amúgy erősen értelmetlen mindennapjainak. Ajánlom tehát mindenkinek, aki nem érzi teljesnek jelenlegi életét; illetve tulajdonképpen még azoknak is, akik tökéletesen elégedettek: mert ezen a könyvön ők is nagyon jól fognak szórakozni.