Főkép

Nagyon sokat gondolkodtam azon, mi legyen az utolsó vers, és persze minél tovább gondolkodtam, annál nehezebb volt dönteni, mert hát melyik ujjamat harapjam meg?! Annyi új kedvenccel gyarapodtam, tőlük válasszak, vagy a régieket favorizáljam? Esetleg válasszak olyasvalakit, aki még sosem tűnt fel a rovatban? Komolyan nem jutottam semmire, ráadásul az idő csak ment és bennem egyre inkább nőtt a kényszer, hogy ennek most muszáj valami tökéletesnek lennie! Miért? Soha nem volt tökéletes, soha nem akartam különlegest, csak legfeljebb egy kicsit érdekeset.

 

Meggyőződésem, hogy a részletekben rejlik a költészetet követő boldog és elégedett szeretet. Nem a verselemzésekben, a jambikus sorokban, az erőltetett rímekben, vagy akár a free style sordobálásában, hanem a mondanivalóban, az apró kikacsintásokban, a mosolyokban vagy a torz halálvágyban. A szerelem pírjában, a mese dallamában, szóval sok esetben azokban a dolgokban, amiket kihallunk, szinte csak érezni vágyunk. És ha az elmúlt három évben csak egyszer, csak egyetlen egyszer elfelejtette valaki az irodalomórákon izzadságosan összedobott leírásokat, részemről megérte.

 

Robert Louis Stevenson (1850–1894) skót regényíró, az ifjúsági irodalom kimagasló alakja. Mérnöknek szánták, de inkább jogot tanult, bár mindig is vonzotta az irodalom. Tüdőbeteg gyermekkora gyakran ágyba kényszeríttette, ahol kitalált történetekkel múlatta az idejét. Mély hatást gyakorolt rá Shakespeare Hamletje, Dumas regényei és Walt Whitman versei.

Betegsége miatt 1881-ben feleségével együtt Svájcba költöztek, és megírta legolvasottabb regényét, A Kincses-szigetet. A következő évben született a Gyermekkert című verseskötete, valamint belekezdett A fekete nyíl címet viselő regényévbe is. 1890-ben Szamoa szigetére költöztek, itt hunyt el, alig 44 évesen.

Meg kell említeni még a Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete címet viselő regényét, az utóbbi bár horror műfajban született, az emberi természet, erkölcsi kérdések vizsgálatával a mai napig aktuális témákat feszeget.

 

Elmúlhat az életünk úgy, hogy észre sem vesszük. Tovasodródhatnak az esélyek, a nagy álmok és remények úgy, hogy sosem nyújtottuk érte a kezünket. Ha ez megtörténik, ha úgy éljük le az életünk, hogy nem vettünk észre semmit, nem élveztük a jót, csak gyászoltuk a rosszat, akkor akár élünk, akár halunk, igazából nem maradt semmink. És egy nap valóban arra eszmélünk, minden elmúlt, felesleges tovább kapaszkodni az életünkbe, már úgysem tart tovább, mint egy villanás. És azt hiszem, épp ilyenkor kell új célokat keresni, új reményeken csüngeni. Mindig van egy következő lehetőség, egy másik kezdet, csak észre kell vennünk.

 

Robert Louis Stevenson: A mennyei orvos

 

Ha néha boldogságomon

munkálva el kell botlanom;

ha csüggedvén utam során

dicső hajnal se nyílna rám;

ha már a csillámló szemek

s a pirkadat se hatna meg,

se étel, könyv, se langy eső,

komor szívemre verdeső -

lelkemen, Uram, döfjed át

a legszúróbb gyönyör nyilát;

vagy ha e lélek oly konok,

Uram, míg el nem pusztulok,

adj gyilkoló bűnt, kínt nekem,

úgy törd be végül holt szívem!

 

Fordította: Fodor András