Vancsó Zoltán: Facebook – Az első évek 2010-2015

Valamikor a 2000-es évek első felében találkoztam először Vancsó Zoltán fotográfiáival. Akkoriban különféle kultúrhelyeken, kávézókban-teázókban ingyenes képeslapokat lehetett találni (mondjuk a PestiEst mellett), és ilyen formában került hozzám néhány fényképe. Azonnal megragadott a fekete-fehér képek hangulata, a fotóművész sajátos látásmódja, hogy olyasmit vesz észre, és úgy ábrázolja, amit és ahogy talán senki más. Kitörölhetetlenül beleégett az agyamba, sőt, a világképem része lett, hogy lám, a világot így is lehet látni.

 

Azóta Vancsó Zoltán megannyi elismerésben részesült, megjelent jó pár könyve, csinált úttörő mozis slide-showkat, „diavetítéseket” (mindezekről a kötet elején olvasható, hosszú és remek interjúból sokat megtudhatunk), bár manapság jóval kevesebbet találkozni a nevével, ami jobbára az uralkodó kultúrpolitikát, illetve divatokat minősíti, merthogy a képei mit sem vesztettek varázsukból. S ezt épp új könyve bizonyítja a legékesebben.

 

Ahogy a címből sejthető, Vancsó a Facebook oldalán megjelent képekből (és hozzájuk társított, angol és magyar nyelven egyaránt olvasható idézetekből) válogatott ki egy jókora kötetre valót. Került bele szinte minden korszakából és sorozatából, az egészen koraiakból (például Szándéktalan fény és Állófilmek) épp úgy, mint a mozikban vetített Álomvölgy kísérleti képeiből, vagy épp a még készülőfélben lévőkből. Vannak máshol nem publikált képek, és vannak olyanok, amelyekhez másik idézetet társított a rocksztár külsejű fotós, mint első megjelenésükkor.

 

A képek túlnyomó része fekete-fehér, de színes is akad köztük. Van, hogy a fotó az, ami megállít, megráz, elmélkedésre vagy akár távolba révedésre késztet, van, hogy egy-egy idézet, s persze gyakran a kettő együtt. Zoltán fotóiban mindig volt valami zen-szerű, valami időtlen, aminek a puszta látványa is kizökkenti a nézőt a mindennapok sodrából.

 

Kamerába nézős, klasszikus portré talán nincs is a képek között, azok a fotók, amelyeken embert is látni, általában olyan pillanatot kapnak el, ami vagy nagyon emberi (s néha humoros is), de még inkább olyan, ahogy szinte sosem látjuk magunkat vagy a másik embert. Egész életek vannak egyes fotóiban, lélekrezdülések, megkapó, intim pillanatok, amikor pőrén áll az ember – mégsem úgy, ahogy más fotósok ábrázolnák. Sokszor az az érzésem, hogy akármikor és akárhol is készülhetett volna az adott kép, annyira univerzális, holott nem jellemeket, nem népcsoportokat vagy meghatározó pillanatokat ábrázol. Még a legelvontabb kompozícióban is mintha csak azt a bizonyos csattanást hallanám, amit egy tenyér hallat – hopp, itt, ebben a pillanatban jelen volt az ember, ebben teljesen ő volt, megfeledkezve magáról, része a világnak, feloldódva benne. S mégis kortalanul, mert nem igazán dokumentarista ez a fényképezés, nem az adott kor körülményeit képezi le (s ha mégis, hát másodlagosan).

 

És az a fura, hogy ugyanez igaz azon Vancsó fotókra is, melyeken nincs ember. A tájat (legyen bár természeti vagy városi) is úgy mutatja meg, ahogy magunktól odanézni sem tudnánk. Olyan lényegi momentumokat fog meg (különösen a Haikuk sorozatban), melyekben valami sokkal több, nagyobb, egyszersmind egyszerűbb és alapvetőbb látszik meg. Nagyon sok fotója költői, és nem tartom túlzásnak kijelenteni, hogy Vancsó egyike az utolsó igazi fotóművészeknek, akik nem egy poén, nem egy történelmi pillanat, nem egy szemkápráztató látvány kedvéért ragadnak fényképezőt, hanem azért, hogy kifejezzenek valamit. Hogy történeteket meséljenek, csak Vancsó esetében ezek a történetek a fejünkben meg a szívünkben keletkeznek, azáltal, ahogy a képekhez viszonyulunk. Fotóin a látvány ritkán fedi fel minden titkát, ritkán mondja el, mi is történik valójában. Néha mágikus realisták a képek, mert olyat mutatnak, amiről azt hisszük, nincs – de hogy ezt lássuk, jól oda kell figyelni.

 

És persze, hogy ez a Facebookon való közlésnek is a lényege. Hogy az ember az irdatlan információ- és értelmetlenség dömpingben egyszercsak megálljon, és odafigyeljen végre valamire. Szinte anakronizmus Vancsó képeit egy ilyen nyüzsgő, zajos „helyre” rakni, de ez egyúttal karakán állásfoglalás és segítő szándék is egyben.

 

A képekhez válogatott idézetek hol filozófikusak, hol szépirodalmiak vagy költőiek, de vicces is van köztük. Vancsó olyanoktól válogatott, mint például Emil Cioran, Hermann Hesse, Weöres Sándor, Mészöly Miklós, Darvasi László, Eckhart Tolle, Hamvas Béla. Azt, hogy kép és szöveg milyen viszonyban áll egymással, az olvasónak kell megfejtenie. Van, ahol teljesen nyilvánvaló az összefüggés, máshol kiegészíti egymást a kép és az a pár sor, néhol csavar van és titok, máshol pedig olyan csattanó, hogy az ember nem is tudja, hogyan reagáljon. És hát ez a zen lényege – a zennek, amivel Zoltán a fotózáshoz hasonló elkötelezettséggel foglalkozik.

 

Tudom, hogy manapság nem sokan vesznek fotóalbumokat. Nagyok is, drágák is, „megnézem egyszer oszt kész”. Vancsó köteteit azonban én úgy őrzöm, mint a családi albumokat. Csak míg utóbbiakat nosztalgiával nézem, hogy jaj, mennyit változtunk, addig Vancsóét úgy, hogy lássuk, mennyit változtam! Mit mond ma nekem ez vagy az a kép, milyen új titkát értem meg, ahogy telik az időm, mire inspirál ma? Ahogy Vonnegut mondaná: „mi szép, ha nem ez?”