Főkép

A Váltóáram külön-külön is olvasható történetekből épül fel, amelyek azonban mégis összeállnak egy nagy egésszé. Ezt eredetileg is így tervezted, vagy menet közben alakult ki a koncepció?

 

Már egészen korán volt elképzelésem arról, hogy valamilyen formában összeszövődhetnének a Váltóáram elbeszélései. Szerettem volna, ha egy összetett képet rajzolnak ki, ahol a történetek kapcsolatot teremtenek egymással, még ha nem is nagyon szorosan, csak úgy, ahogy egy adott városban egymás mellet élő, de mégis egymás számára idegen emberek történetei összekapcsolódnak. Az a motívum, vagyis az égi jelenség, mely minden szövegben szervező erő, és ami végigvonul a köteten, talán a harmadik vagy a negyedik novella írása közben jutott eszembe, és ezért is van az, hogy néhol hangsúlyosabban, néha pedig csak nagyon finoman jelenik meg – nem szerettem volna utólag beletömködni a szövegekbe olyasmit, ami netán erőltetetté teheti őket.

 

A köteted címe véleményem szerint kifejező és rendkívül találó. Nehéz volt rátalálnod?

 

Őszintén szólva, egyszer csak ott volt. Az egyik novella címeként szerepelt korábban, de mivel – ahogy Te is mondod – kifejező, összefoglaló jellegű, utal egy olyan háttérre, olyan folyamatokra, melyek alapját képezik tulajdonképpen az életnek, és ugyanakkor a modern társadalom egyik fő vívmányára, meghatározó erejére is utal, így nyilvánvaló volt, hogy ez lesz a kötet címe, és nem csak egy novelláé. Szerettem volna olyan címet adni, mely kifejezi az egymásból következést, történésekre, változásra, váltakozásra, és egyben valamilyen módon az összekötő motívumra, jelenségre is vonatkoztatható.

 

 

 

A köteted központi motívuma, a szupernóva egyszerre kézzelfogható, nagyon is evilági történés, másrészt roppant transzcendens, szimbolikus. Honnan jött az ötlet, hogy ez az esemény álljon az új könyved középpontjában?

 

Valóban olyasmit kerestem, ami egyszerre nagyon kifejező, és ha látnánk, ha jelen lenne  az égbolton, akkor megdöbbentő, letaglózó jelenség volna, s ami ugyanakkor nem megragadható, a legtöbb ember számára nem értelmezhető, olyasféle dolog, amin egyébként nem gondolkodunk, csupán ha ott van a szemünk előtt. Ezen a ponton kapcsolódik össze a szövegek valódi tartalmával ez a motívum, mert a történetek is tele vannak olyan elemekkel, amikkel – ha csak nincsenek épp ott, előttünk – nem foglalkozunk. A kötetben a leglényegesebb, hogy olyan problémákra, gyakorlatilag nagyon is általános kérdésekre keresi a választ (talán meg is talál valamiféle választ néha) egy-egy történettel, melyek – bár nagyon is lényegesek – elvesznek a lényegtelen dolgok áradatában. Úgy tűnik, ez működőképes, mert elég sok olyan visszajelzést kaptam, és nem csak ismerősöktől, barátoktól, hogy megtalálták magukat a szöveg(ek)ben, ami alapjában véve, azt gondolom, jó dolog.

 

Engem ez a jelenség egy kicsit a Betlehem fölött jó kétezer éve feltűnt csillagra emlékeztetett. Mit gondolsz, a mai ember tudna bármit is kezdeni egy „új” Jézussal?

 

Úgy gondolom, ha már vallási, pontosabban hitbéli kérdéseket feszegetünk, akkor „új” Jézus nem lesz, inkább az, aki már egyszer itt járt, bár egészen más formában, méghozzá bennünk. Legalábbis a lehetőség adott, erről szól – véleményem szerint – az, amiről ő beszél, és ennél tovább nem is merészkednék ebben a kérdésben. Nem is azért, mert nincs határozott elképzelésem erről, hanem mert nem ilyen szándékkal választottam ezt a dolgot, és most ugye elsősorban a könyv a téma. Az viszont nagyon is elképzelhető, hogy vannak, akik egy efféle jelentést tulajdonítanak a szupernóva-jelenségnek, ami egyáltalán nem baj, hiszen például az, ami kétezer éve történt, már tudjuk, mi volt, milyen jelenség áll a „csillag” hátterében, ami egyáltalán nem cáfolja meg a történetet. Hajlamosak vagyunk arra, hogy ha egy idealizált, misztikus történetről (vagy annak részletéről) ilyen módon „lehull a lepel”, és kiderül, hogy természetes folyamatokkal is magyarázható, akkor elvetünk minden egyéb, talán amúgy megmagyarázhatatlan, és felfoghatatlan dolgot vele kapcsolatban, pedig ennek nem kellene így lennie. Azt gondolom, nagyon is feladatunk, hogy választ találjunk a lehető legtöbb kérdésre, ez az emberi létezés legfontosabb feladata, hiszen ebben benne van maga a kérdésfeltevés, és a válaszadásra való igény, a cselekvés, a tett is, és az az ember, aki szóba került, szerintem nem is mondott mást, csak erre buzdított, ami nagyon is pozitív.

 

 

 

A szereplőidben azonban fel sem merül, hogy a vallás vagy transzcendencia felől közelítsenek ehhez az égi eseményhez. Ennyire eltávolodott volna ettől már a gondolkodásunk?

 

Igen, ez alapvető tapasztalatom, és tulajdonképpen, ha csak egy fél mondattal is, de erre az előbb már utaltam. Alapvető problémának tartom, hogy ebben a társadalmi szerkezetben, sőt nyugodtan mondhatom, hogy kulturális közegben a hit, és az ezzel összefüggésben álló gondolkodásmód, szimbólumrendszer, rituális folyamatok, szokások és még lehetne sorolni szép számmal, kivesztek a mindennapokból. Hányszor halljuk műsorokban, filmekben, beszélgetésekben, hogy két milliárd keresztény él a Földön, de kíváncsi lennék, hogy hány embernél mutat túl ez a dolog azon, hogy mondjuk meg van keresztelve, amiről nem is ő maga döntött. És itt elsősorban egy szemléletre, egy alapállásra gondolok, nem arra, hogy valaki minden vasárnap templomba jár, bár az ilyen jellegű közösségi élmény is nagyon fontos, de sajnos kiveszőben van, magányos a hívő is. Csakhogy ez munkával jár, mindezért kőkeményen meg kell küzdeni, és ez valahogy már nem fér bele az időnkbe. Őszintén szólva majd` minden ebbe az irányba mutat, és itt nyugodtan lehetne akár statisztikákra, a modern nyugati kultúrában oly divatos pszichológiai tesztekre, kutatásokra is utalni, amelyek folyamatosan azt tárják fel, hogy az a harácsoló életmód, amit gyakorlunk, az eszközök, amiket használunk, az, ahogyan élünk, a munkabeosztásunk, az időfelhasználásunk, azok a célok, amelyekért küzdünk, az, amilyen módon reagálunk a máshonnan érkezőkre, ahogy elszigeteljük magukat, és ahogy felszámoljuk, és virtuális síkra helyezzük át az emberi kapcsolatainkat, mind az önfelszámolás felé mutat.

 

Hőseidben közös, hogy mindannyian döntésképtelen figurák, nem igazán tudják hová tart az életük. Szerinted ez jellemzően generációs probléma (sokan így vélik), vagy már korábban is volt így?

 

Ezzel nem értek egyet teljesen, de igen, itt bizonyára folytatni lehet azt a sort, amit elkezdtem. Ha a generációmra gondolok, a mostani harmincasokra, akkor nagyon is így van. Bár ez legalább két irányú dolog, mert úgy gondolom, mi voltunk azok, akiknél már a középiskolában, vagy talán korábban is, egyértelműen téma volt, hogy mi majd másként fogjuk csinálni, mint azok, akik előttünk csinálták, bár nem tudtuk pontosan, hogy mi is az, amit másként fogunk, de éreztük, mert megéltük a változást, és alapvetően egy olyan hangulatban szocializálódtunk, mely már szabad volt – de talán csak hangulatában. Azt viszont nem vettük figyelembe, hiszen tizen- vagy akár huszonévesen ilyesmire nem mindig gondol az ember, hogy kiktől tanultuk meg, hogy mit is kéne csinálni, és kik azok, akik fölöttünk állnak abban a rendszerben, amelyben megpróbálunk mi magunk is elhelyezkedni. Ez tényleg kafkai, mert az őr, aki a törvény kapujában áll, valóban gőgös, és kissé együgyű is, ami, ugye, rés a jellemében.

 

De ugyanakkor a szabad ember, az, aki szabadnak érzi magát, talán mégiscsak jobb helyzetben van, mint az, aki az élete kezdetétől fogva ide van láncolva, és ezt jól mutatja, hogy a generációmhoz tartozó emberek nagy része nem ücsörög a kapu tövében, és vár valamiféle nyomorult bebocsáttatásra, mely félelemmel és csalódással teli, hanem föláll és elmegy. Szóval, a döntésképtelenség csak részben igaz. Ha egzisztenciális kérdésekről van szó, akkor jobb a helyzet, mert már van lehetőség választani, bár úgy gondolom, hogy nagyon sokakban él, működik ma amiatt feszültség, hogy úgy gondolják, érzik, máshol biztos jobb volna, de nem mernek – vagy akarnak –  lépni, aminek ugyanakkor megvan az érzelmi és az egyéb háttere, mely teljesen érthető és igen, tiszteletre méltó is bizonyos értelemben. Ezt  a kérdéskört az egyik szöveg is boncolgatja egyébként.

 

 

 

A mostani világunk sokkal szabadabb, ugyanakkor sokkal szétesettebb, mint a pár évtizeddel ezelőtti. Mit gondolsz, milyen értékeket középpontba állítva igazodhatunk el benne?

 

Ez egy nagyon nehéz, és összetett kérdés, nem is hiszem, hogy tudnék rá kielégítő választ adni, de komolyan. Azon sokat gondolkodtam mostanában, hogy a hazugságnak milyen szerepe van a kultúránkban, és ha már szó esett ilyesféle dolgokról, érdekes, és szerintem megdöbbentő, hogy például a főbűnök közt már nem szerepel (bizonyos források szerint anno a 8. főbűn volt), és ez talán szintén összefügg azzal, hogy alapvető jelenség, vagyis hogy mindannyian mindennap becsapjuk magunkat (és másokat is) ilyen-olyan formában. Arról nem is beszélve, hogy divat lett, már szinte elvárás, hogy olyan dolgokra alapozzunk és hivatkozzunk, melyek nem is léteznek, és nem tartoznak hozzánk, vagy nem mi alkottuk őket, nem mi küzdöttünk meg azért, hogy legyenek, de muszáj, hogy mi is felmutathassuk őket. Nem hiszem, hogy azok az értékek, amik az itteni eligazodáshoz szükségesek, igazán összefüggésben állnának azokkal az értékekkel, amelyekről azért vannak még fogalmaink, és sokszor vágyat érzünk rá, hogy mégiscsak igazodjunk hozzájuk, s hogy azok szerint éljünk – legalábbis néha, kitüntetett alkalmakkor. Csakhogy minden alkalom kitüntetett, és a legtöbb ilyen alkalomkor az éppen fontosat, az éppen örömöt okozót választjuk, mert tudjuk, hogy kevés az idő, és a gyorsaság, ami jellemez minket, erre hívja fel a leginkább a figyelmet.

 

Történeteid középpontjában mindig egy-egy nagyon különböző férfi-nő interakció áll, a lehető legváltozatosabb felállásokban. Miért?

 

Ez bizonyára az életemmel függ össze, meg azoknak az életével, akik körülöttem vannak. A könyv megírása alatt eszembe jutott, hogy egészen fiatal koromtól kezdve legfőképp nők határozták meg a világhoz való viszonyulásomat – kivéve talán a sportot, bár az sem esik ki teljesen ilyen szempontból –, amit ugyanakkor nem szeretnék túlmisztifikálni, de nyilvánvaló – mivelhogy hétköznapi dolgokról írok –, hogy van köze ehhez. És hát, érdekel is, hogy hogyan alakulnak ezek a kapcsolatok, mitől működnek vagy épp nem, milyen problémák merülnek fel, milyen válaszok vannak, vagy épp nincsenek, hogyan reagálunk, mi idegesít bennünket, mi az, ami ellehetetlenít, és mi az, ami feloldoz.

 

Engem elsősorban az írástechnikád nyűgözött le; ez fogott meg azonnal. A test, lélek és gondolatiság egyidejű ábrázolása figyelhető meg a könyvedben, amelyek tökéletesen egyenrangúak egymással. Véleményed szerint ezek ennyire elválaszthatatlanok?

 

Elválaszthatatlanok, azért is írok így. Sokat dolgoztam a könyvön, hogy a szöveg folyása, a nyelvi megformáltság ezt a kettősséget (vagy hármasságot) adja, és hogy természetes legyen a lüktetése. Sokan azt gondolják, hogy ha természetes, akkor az csak úgy kifolyik, és még véletlenül se kell sokat dolgozni rajta, de ez nem így van. Gondoljunk csak arra, ha már szóba került a test, hogy milyen szépnek látunk egy arányos, izmos felsőtestet, képzeljük magunk elé, mondjuk egy úszó áramvonalas tagjait. Embertelen munka van mögötte, rajta, benne. Hasonló módon alakul ki a szöveg is. Részfeladatok vannak, amiket igazán megfelelő sorrendben és arányban kell elvégezni, és egyszerre lebeg ott az ember előtt, hogy milyen lesz, valami belső (meg)érzés szintjén, s ugyanakkor meg halad előre, valami ismeretlen felé, ami a napi munkát, kemény munkát jelenti, amiből – ha minden jól alakul – egyszer majd valami jó dolog lesz, egy egész.

 

A testi folyamatok középpontba állítása számos kortárs írónál fontos szerepet kap. Hogy mást ne említsek: itt van Nádas Péter, Daniel Pennac vagy éppen Aleksandar Tisma. Hatottak ők, vagy bárki más rád különösebben?

 

Biztos sokan hatottak rám, mint mindenkire, de nem ez jár a fejemben. Sőt, megnyugtató élmény volt a Váltóáram megjelenése után, mikor olvastam néhány könyvet, hogy mennyire más az, amit ők csinálnak, mint amit én, és fordítva. Vannak olyan szerzők, akiket kifejezetten szeretek olvasni, és akiknek lenyűgöz a gondolkodásmódja, a kombinációs készsége, és a képalkotási technikája, de őszintén szólva, egyre kevesebb szöveg fog meg, és bevallom, volt néhány könyv, amit letettem mostanában, mert nem éreztem a sajátomnak, nem éreztem azt, hogy nekem most ezt el kéne olvasnom. Olyan is akadt, amit újraolvastam, és hihetetlennek tűnt, hogy valaha magával ragadott. Amíg az ember egyetemista, felfal mindent, és aztán „ki is okádja” valamilyen formában, ami a szövegein sokszor érzékelhető, ez egy természetes folyamat, sőt talán elengedhetetlen is. Ezen át kell esni, aztán jön egy olyan időszak, ami űrt jelent, amikor már az ember nem találja ezeket a „biztos pontokat”, és akkor kell magának megteremtenie. Szerintem fantasztikus érzés, mikor az ember rádöbben, hogy egy korábban írt saját szöveg a támasz, az igazodási pont, az az alap, amire építkezni lehet, és kell is.

 

 

 

Hogyan és mikor találtál rá erre az elbeszélői hangra, és eredeztethető-e ez a fajta részletező ábrázolásmód a fotós múltadból, jelenedből?

 

A versek, a drámáim és persze az elbeszélések írása közben találtam rá, és úgy gondolom, igen, összefügg azzal, hogy fotós szemmel is figyelem a világot. A részletek bemutatása iránti vágyam bizonyára innen eredeztethető, és hogy olyan dolgokat is leírok, bemutatok, feltárok, melyek egyrészt lényegtelennek tűnhetnek, persze aztán kiderül, hogy nem azok, és amiket mások talán észre sem vesznek. Egyre inkább szeretném ezt a két dolgot közelíteni egymáshoz, és ez a városi arcokat bemutató sorozatomban már sikerült is, illetve egy-két riportban, a Pásztorokról szóló sorozatomban, illetve az oroszországi expedícióról készült anyagomban szintén.

 

A Budapest Katalógus során rengeteg emberrel kerültél kapcsolatba. Ők mennyire inspiráltak téged? Tőlük hallott történet például került bele a kötetbe?

 

Elképesztő módon inspiráltak, inspirálnak. Nélkülük nem lenne ilyen a Váltóáram, talán nem is lenne, nem tudom. És ez nem azt jelenti, hogy ne lennének meg ezek a történetek, hiszen nem a katalógusos arcok történetei, csak azok a dolgok, amikre utaltál, az az ábrázolásmód, azok az árnyalatok hiányoznának. Elképesztő arcokkal és történetekkel találkoztam, és nem valami show műsorban, nem megrendezett, hanem nagyon is valóságos körülmények között, gyakran nagyon is váratlanul. Szerintem mindenkinek ki kéne próbálnia ezt: már hogy leáll, csak úgy, beszélgetni vadidegenekkel. Sajnos nem fordítunk kellő figyelmet a másikra, nem is vagyunk kezdeményezők, elég bátrak se, félünk valami olyasmitől, amiről mi magunk se tudjuk, micsoda, holott az nem a másik emberben lapuló rossz, csak a bennünk lévő szorongás, ami megfoszt sokszor azoktól az örömöktől, amikről – mivel nem tapasztaljuk meg őket, mert túl hétköznapinak, jelentéktelennek tűnnek – nem is veszünk tudomást.

 

Eddig fotósként és költőként ismerhettünk. Már megfogtad a pillanatot (fénykép), egy-egy érzést (vers), és most meséltél rövid történeteket is. A regényírás lesz a következő lépés?

 

Igen, ez így van. Egy regényen dolgozom most, de még annyira benne járok, olyan sok minden alakul majd az elkövetkezendő időszakban, hogy nem beszélnék róla. Az biztos, hogy hasonló jellegű szövegre számíthat az, aki szívesen olvasna tőlem egy újabb könyvet, mint a Váltóáram esetében. Szeretném, ha az olvasók éreznék a folytonosságot, hogy tartok valahová, van határozott iránya annak, amit csinálok.