Főkép

Az elmúlt időszakban egyre gyakrabban vettem észre magamon, hogy nagyon nehezen találtam hallgatnivalót. Fásultan böngésztem a környezetemben elérhető lemezeket, unottan nézegettem a streamszolgáltatásoknál megadott kedvenc előadó- és albumlistámat – hiába hallgattam bele egyikbe-másikba, pár ütem után továbbkapcsoltam, mert annyira untam őket. Úgyhogy elhatároztam, hogy belefogok egy új projektbe: tudatosan követni fogom az új albumokat (hiába, menthetetlenül újdonság-párti vagyok...), műfajtól és előadótól függetlenül lehetőséget adok az ismeretleneknek is, hátha váratlan felfedezéseket teszek. Valahogy így született meg az új rovatom, amiben rendszeresen három friss lemezt szeretnék górcső alá venni – bízva abban, hátha sikerült pár olyan érdekességre felhívni mások figyelmét, amik egyébként elvesznének az új megjelenések tengerében.

 

Dope Calypso: Mau Mau

(Jesus Saves. Moses Invests.)

 

Amikor 2016 vége felé először végighallgattam Mau Maut, kicsit unottan könyveltem el az „érdekes, de nem kiemelkedő” halomba. Tetszett ez a rock and rollos, garázsrockos, nyomokban már inkább popos lemez, de mire a végére értem, annyira összefolytak a számok, hogy nem volt kedvem újra elkezdeni az elejéről – pedig egyértelműen voltak köztük izgalmasabb dalok is. De aztán újra és újra belehallgattam pár szám erejéig, és meggyőzött annyira az album, hogy kíváncsi lettem, miként szólhat élőben. Mázlimra január vége felé az A38-on koncerteztek a Mayberian Sanskülotts társaságában, én meg annyira élveztem a fellépésüket, hogy azóta még gyakrabban fordul meg a Mau Mau a lejátszómban.

 

Pedig a koncert nem volt tökéletes, a lemezt meg pláne nem tartom annak. De mégis annyira szórakoztató, hogy nem tudok szótlanul elmenni mellette. Vegyük rögtön az intrót: honnan jött ez az orgonás-gospeles „The Savior Is Near”? Az ilyen őrült megoldások miatt bírom nagyon a többi dalt is – valahogy úgy egyensúlyozik a stílusos és menő poprock határvonalán, hogy az nem lesz sem unalmas, sem fárasztó, sem gagyi. Valahol a mélyén még ott rejtőzik az előző két album sokkal zajosabb világa is, de sokkal változatosabb, sőt, sokkal emészthetőbb a ritmusszekció, amit a hangulatos szövegek jól egészítenek ki.

 

Persze nem is tudom, lehet-e egyáltalán rossz dalt írni olyan címmel, hogy „Surf Nazis Must Die” vagy épp olyan abszurd szövegekkel, mint a „I wanna live like wolves / I wanna lick my balls”. A kedvencem persze a „Bang Bang”, amiben meglepően jól működik a húzós refrén és a szintetizátor (a koncerten kicsit össze is zavarodtam, mert az albumot hallgatva a billentyűs állandó negyedik tagnak tűnt, miközben valójában trióról van szó), ráadásul utána a „Vanilla” jön, ami vokáljaival és hangulatos gitártémáival tökéletes folytatása az előzőnek. Gitárból amúgy sincs hiány, bár kicsit sok utánérzésem lett a témáktól, de ennyi baj legyen, ugyanis élőben nagyon jól szólnak. Egy újabb koncertre egyébként is bármikor vevő vagyok, még ha nem is tudom egyben végighallgatni a lemezt (pedig nincs fél óra!).

 

Vélemény: azt azért nem bánnám, ha kicsit változatosabb számokat írnának, mert még ezzel az amerikai glamrockos érzettel együtt is simán szórakoztató az, amit csinálnak.

 

 

The Last Shadow Puppets: Everything You’ve Come To Expect

(Domino Records)

 

Más bandákból összeállt formációkat hallgatni szerintem mindig élvezetes: jellemzően ilyenkor nincs annyi feszültség az egyes tagokon, bátran tudnak arra koncentrálni, ami számít: a zenélésre. Nem mintha mondjuk az Arctic Monkeys túl komolyan venné magát, de amikor Alex Turner inkább a Miles Kane-nel (The Rascals) közös árnyékbábokra koncentrál, akkor mintha még jobban elengedné magát. Mintha nem érdekelné őket az, hogy mit is várnak tőlük, mintha mindegy lenne, hogy öten vagy ötvenezren vannak ott egy koncertjükön, bátran kísérletezhetnek és próbálhatnak ki olyan dolgokat, amit a „fő” bandájukban nem tudnának. Tavaly végül nem tudtam őket megnézni a Szigeten, de az új lemezüket hallva ezt igencsak bánom – persze, nem tagadom, engem stílusos brit indie gitárzenével bármikor le lehet venni a lábamról, még akkor is, ha a hatvanas évek éled bennük újjá.

 

A Dope Calypso-t az előbb azért bíráltam, mert még egy lemezen belül is túlzottan hasonlóak a számok, és szerintem a The Last Shadow Puppets-nél is felmerülhet bennünk ez a gyanú – függetlenül attól, hogy az egyórás deluxe változat, ami tavaly év végén jelent meg a The Dream Synopsis EP-vel kiegészülve, a végének köszönhetően sokkal színesebbnek tűnik, mint az alapalbum. Az Everything You’ve Come To Expecten ugyanis tényleg van minden: az old school rock and rolltól (Aviation) haladunk a líraibb számok felé („Dracula Teeth” vagy „Sweet Dreams”), de még az utóbbiak közé is annyi furaság, pszichedelikus elszállás (She Does The Woods) mászik be, hogy nem tudom, nem szeretni (jó, azért néha muszáj átléptetni egy-két számot). És amikor végleg elszáll, amikor mintha minden hangszer és éneksáv külön életet élne (Bad Habits), az aztán egészen fenomenális.

 

Pedig látszólag semmi extra nincs ezekben a számokban – egy ütősebb, ragadós gitártéma, hozzá néhány kiváló kiegészítés (különösen a vonós szekcióban), plusz a jól eltalált, bár nem túl bonyolult szöveg, és kész az új TLSP-szám (tudom, tudom, sarkítok). Mégis, organikus egészet alkot a lemez, nagyon jól működnek egymás után a számok: néha olyan érzése van az embernek, mintha az egész egy hatalmas dal lenne. Aztán a végén eljutunk az EP számaihoz, és teljesen elszáll az agyunk a The Last Shadow Puppets feldolgozásaitól: a „Les Cactus” vagy a „Totally Wired”, sőt, a „This Is Your Life” is gyakorlatilag tökéletes, annyira elborult és őrült. A feldolgozások már egyértelműen mutatják, hogy hatások tekintetében elég széles palettáról merít a csapat, de ez egyáltalán nem probléma – bennem legalábbis újabb rajongóra találtak.

 

Vélemény: talán kicsit túlhúzott a lírai blokk, de az LSD-tripnek beillő számok instant kedvencek – én ott leszek a következő lemeznél is.

 

 

Till Brönner: The Good Life

(Sony Music)

 

Nem mondanám különösebben műveltnek magam a smooth jazz világából, Till Brönner német jazztrombitás munkásságában meg aztán végképp nem merültem el, de akárhányszor végighallgatom a tavalyi albumát, sosem bánom meg. Pedig nem gondolnám, hogy bármi különösebben kiemelkedő vagy lenyűgöző szerepelne ezen a lemezen: egyszerűen csak Till Brönner és csapata lelkesen, szívből zenél. Merítenek a legnagyobbaktól (George Gershwintől kezdve egészen Sacha Distelig), közéjük kevernek pár saját dalt, és miközben játszanak, nemcsak az ő, de a mi szívünk is megtelik csupa jóval és széppel (elvégre nem véletlen az album címe).

 

Bár eredetileg azt hittem, énekszó nem lesz a lemezen, meglepődve tapasztaltam, hogy már rögtön a második számban dalra is fakad Brönner. A kedvencem mégis inkább a „Her Smile”, ami mögött, a hangyányi játékosságnak köszönhetően szinte látom, ahogy a zenész újraéli a „mosolyát” (és ezért még azt is megbocsátom, hogy a dalszöveg terén kicsit elfogta a melodráma, és olyan közhelyekkel kezd, mint hogy „megolvasztotta a telet a mosolyával”). Till Brönnert talán mégis inkább a trombitajátéka miatt éri meg kiemelni, nem pedig az éneke miatt – nem mintha utóbbival bármilyen probléma lenne, abszolút kellemes, gyorsan el tud minket ringatni, de annyira nem is fogjuk megjegyezni. Viszont ahogy visszafogottan, de mégis finoman előadja ezeket a klasszikus témákat (mondjuk a „Change Partners”-ben), azt egy fokkal jobban szerettem.

 

Fontosnak tartom még kiemelni zenésztársait, különösen Larry Goldings-t a zongoránál, akik nagyon szépen dolgoznak Brönner alá, nem tolják előtérbe magukat, de mégis hozzárakják a nagy egészhez a saját tudásukat, lelkesedésüket és zeneszeretetüket, amitől még megragadóbb lesz az összkép. De talán ennyiből már egyértelmű: ez tipikusan nem az a lemez, amit egyhuzamban hallgat végig az ember, ahhoz azért nem sok meglepetést vagy zseniális húzást tartogat. Viszont ha néha szükségünk van pár nyugodt percre, vagy egyszerűen csak egy beszélgetés hátteréül keresünk valami kellemes lemezt, ami jó hangulatba hoz minket, akkor a The Good Life kiváló választás lehet.

 

Vélemény: nem épp egy korszakalkotó album, viszont Brönner profi és szereti azt, amit csinál, így abszolút kellemes hallgatni.