Főkép

Az elmúlt időszakban egyre gyakrabban vettem észre magamon, hogy nagyon nehezen találtam hallgatnivalót. Fásultan böngésztem a környezetemben elérhető lemezeket, unottan nézegettem a streamszolgáltatásoknál megadott kedvenc előadó- és albumlistámat – hiába hallgattam bele egyikbe-másikba, pár ütem után továbbkapcsoltam, mert annyira untam őket. Úgyhogy elhatároztam, hogy belefogok egy új projektbe: tudatosan követni fogom az új albumokat (hiába, menthetetlenül újdonság-párti vagyok...), műfajtól és előadótól függetlenül lehetőséget adok az ismeretleneknek is, hátha váratlan felfedezéseket teszek. Valahogy így született meg az új rovatom, amiben rendszeresen három friss lemezt szeretnék górcső alá venni – bízva abban, hátha sikerült pár olyan érdekességre felhívni mások figyelmét, amik egyébként elvesznének az új megjelenések tengerében.

 

Mayberian Sanskülotts: Adlait

(Normafa Records)

 

A kiejthetetlen nevű bandával először Benjamin Clementine varázslatos koncertjén találkoztam, ahol előzenekarként – igaz, csak ketten a négyből – léptek fel. Bár akkor nem lettem azonnal rajongójuk, Csordás Zita finom, magával ragadóan szép hangja megmaradt az emlékezetemben, úgyhogy az új albumuk sem maradhatott ki. Pedig ha a zenekart egészében, jelenségként nézem, nem egészen tudom, hogy mit is kezdjek velük. Egyfelől ott vannak a könnyen megjegyezhető, hangulatos dallamok, az egészen hihetetlen mélységeket érzékeltető szövegek („látszat az egész, / senki sem szeret”), a szerelmi tragédiák, a magány, az érzelmek olyan skálája, ami egy lemezt igazán személyessé és csodálatossá tud tenni. Másfelől meg mintha az előadásuk stílusa nem tükrözné azt a profizmust, azt az érett hangzást, ami a zenében már megvan, mintha egy olyan önmagukat komolyan nem vevő, sokkal lazább imázst igyekeznének kialakítani, ami, látszólag, ellentmondásban áll a dalokkal. Annyira nem tudtam mit kezdeni ezzel a paradoxonnal, hogy újra megnéztem őket élőben, azonban a véleményem a legkevésbé sem változott, sőt. Akármennyire is szerethető és jópofa még ez a családias-amatőr stílus, hosszú távon én nagyobb bizalmat szavaznék a profizmusnak. Kár lenne az zenét elrontani ilyesmivel.

 

Az ugyanis közel hibátlan. Zita hangja gyönyörűen ível, tisztán (milyen jó, hogy maguk mögött hagyták a korábbi lemezek lo-fi vonalát!), de mégis kevésbé magabiztosan szól, mint mondjuk Florence Welch vagy Natasha Khan esetében, amitől sokkal-sokkal szerethetőbb lesz. Az „Akarat” ismétlődő sora („De most nem azok az idők járnak veled, / amik könnyen véget érnek”) például hosszú napokig a fülemben csengett, de a „Torture” vagy a „Kételykoszorú” is szívfájdítóan szép – talán egyedül az „Ocean’s Cry” nyúlt már nekem feleslegesen hosszúra. Imádom a „Monday Session” hangulatát, különösen tetszik, hogy a gitár- és szintetizátortémák nincsenek túlbonyolítva, de „ragad”, különösen amikor a populárisabb, poposabb irányt vesz (a „Glasswall”-ban minden benne van – talán a magyar szövegen kívül –, amitől azonnal rádióslágernek kellene lennie).

 

A dalszövegekben talán kicsit nagyobb változatosság is elférne, de valószínűleg így érvényesül igazán a dalokat átjáró fájdalom („Más valóság a tiéd, / és megint más az enyém / te a végén kezded el, / én meg az elején.”), amit csak néha könnyít valami szebb és jobb reménye. Mégsem uralkodik el az érfelvágós-lehúzós érzésvilág, sőt, van annyi játékosság a dalokban (milyen jó például a „Nightbus” dallamvilága!), hogy még hiteles maradjon, ne vesszen el az egész valami közhelytengerben. Furcsa módon egyébként a 11 számból az utolsó négyet valahogy rendre átugrom a lejátszóban, és kezdem elölről a hallgatást – mindenesetre az első hét számból kedvencet sem tudok igazán kiemelni, annyira tetszik mindegyik.

 

Vélemény: kisebb kilengései ellenére is a tavalyi év egyik legjobb magyar lemezéről beszélünk.

 

 

Kings of Leon: WALLS

(Sony Music, RCA Records)

 

Túlzás lenne azt állítani, hogy nagyon vártam az új Kings of Leon korongot – hiába, a 2015-ös Szigetes koncertjüket annyira fantáziátlannak és unalmasnak éreztem, hogy inkább elrettentett attól, hogy tovább merjek próbálkozni a Followill-család bandájával. De ha már ott volt előttem, belehallgattam: és váratlan módon nem is bántam meg. No persze továbbra is tartom, hogy a Kings of Leon a faék egyszerűségű stadionrock egyik legprofibb művelője, és ezt szerintem most sem hazudtolták meg – ennek megfelelően a Walls-ban is annyi nagynak szánt szólam, színpadra való gitártéma, tízezer torokból üvöltős szöveg van, hogy már az első szám végén megunjuk (de tényleg, a „Waste A Moment” annyira jellegzetes, hogy ezer közül is megismerné az ember az együttest). Azonban akármennyire is hasonlóak a számok, valahogy mégis sikerült annyi változatosságot belepréselniük, hogy már sokadik hallgatásra sem akarok két akkord után továbbkapcsolni.

 

Például mi a szöszt keres a lemez közepén a „Muchacho”, a maga mexikói-sivatagi hangulatával, elrévedős blues rockjával? (Visszatért a korai KoL, kérdezhetném, de persze azért nem erről van szó.) De a lírai számokat is említhetném, mert mintha érezhetően próbáltak volna mást is rárakni a lemezre, nem csak „Sex On Fire” és „Use Somebody” klónokat. A címadó „WALLS” például simán topkategóriás ballada, szimpatikus dallammal, Caleb Followill szerethető hangjával – semmi extra, de olyan jól össze van rakva, hogy bármikor szívesen elhallgatja az ember. Vagy az „Over”, aminél hiába hallom a háttérben a tömeget, aki üvölteni akarja, hogy „Oh, don’t say it’s over / Don’t say is over anymore”, nekem is megjön a kedvem, annyira ügyesen von be magával a szám, annyira elringatnak a gitárok.

 

Néha aztán már nálam sem működik az illúzió: az „Around The World” például mintha egy B-kategóriás Imagine Dragons szám lenne, de mondjuk az „Eyes On You” kiszámíthatóságát sem díjazom annyira. Mégis minden ilyenre jut egy „Conversation Place”, amiről hiába üvölt, hogy majd az egész az együtt-sírós-együtt-üvöltős refrénre megy ki a játék, mégis tudom szeretni – talán kicsit változatosabb a gitár (hát azért nem sokkal), talán kicsit érdekesebb az ének, talán csak a líraibb Kings of Leon egy fokkal közelebb áll hozzám, mint a pörgősebb rockos. Az ugyan mindvégig érződik, hogy ezek nagyszínpadra írt, tömegeknek szóló koncertdalok, ahol az a legjobb, ha az elvont, alternatív rock arcok mellett a szüleik is kilátogatnak az eseményre – de mondjuk az elmúlt idők KoL-jától én már nem is várok mást. Legalább annak örülök, hogy ezt továbbra is változatlanul profi színvonalon művelik.

 

Vélemény: aki még mindig a következő Aha Shake Heartbreak albumra vár, az meneküljön, amerre lát – mindenki másnak itt egy korrekt stadionrock lemez, néhány érdekességgel.

 

 

Saint Motel: saintmoteltelevision

(Elektra Records)

 

Szeretem a laza zenéket. Amik nem akarnak világokat megváltani, nem akarnak különösebben korszakalkotót nyújtani, nem kívánnak különösebb elmélyülést vagy figyelmet a hallgatáshoz, ellenben bármikor képesek mosolyt varázsolni az arcomra. Nincs más dolgunk, mint elmerülni a zenében, a könnyed, vidám dallamokban, a sokszor meglehetősen butácska, de legalább könnyen megjegyezhető szövegben – és adott a remek élmény. Az eddigi kedvencem a műfajban a 77 Bombay Street volt (akik megírták a zseniálisan humoros „I Love Lady Gaga” című számot), de mostanra súlyos versenybe került a Saint Motellel.

 

A 2009 óta létező banda ugyan kiadott már 2012-ben egy stúdióalbumot, de az anno elkerült (aztán a „My Type”-pal robbantottak egyet, de ott sem jegyeztem meg őket) – viszont most a saintmoteltelevision a megjelenése óta folyamatosan pörög a lejátszómban. Nincs itt szó semmiféle nagy kunsztról, nincs nagyravágyó, arénákat megtöltő rock, csak laza indie, egy csomó érdekes ötlettel, de mégis egyszerűen, önmagukat nem túl komolyan véve. Nincsenek bonyolult szövegek, nincsenek olyan megoldások, amiktől hátast dobunk, viszont minden egyes szám olyan vidám, hogy lehetetlen nem szeretni. Ettől még könnyen lehetne unalmas és generikus, de képesek annyi változatosságot vinni az egyes számokba (mint mondjuk a „Destroyer”-be a fúvósokkal vagy a „Born Again”-be a gospel kórussal), hogy egy pillanatig se legyen problémánk azzal, ha fél számon át azt kell üvöltenünk, hogy „Gotta get up, I gotta get up / Move”.

 

Műfajilag valahol az indie pop/rock környékén mozognak, de nem is ez a fontos, hanem hogy bármely dalt hallgatva három másodperc után azt érzi az ember, hogy táncolni, mozogni akar, üvölteni egy koncerten, csak simán jól érezve magát. És innentől kezdve bátran mondom, hogy imádom a „Move” refrénjét, a „Local Long Distance Relationship (LA2NY)” butácska hangzását, a „Destroyer” iszonyúan húzós dallamát, a „Slow Motion” komolyságát, a „Sweet Talk” tapsait – tulajdonképpen minden számban tudnék találni valamit, ami nagyon visz magával.

 

Vélemény: friss, könnyed, vidám és laza – nem tudom, kinek kell több egy bármikor hallgatható lemezhez, de nekem biztosan nem.