Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven – 58.

2015. november 8-án jelent meg a sorozat első cikke, és az eltelt idő alatt számomra alaposan kitágult a világ, mert a világ zenéje sokkal gazdagabbnak, változatosabbnak bizonyult annál, ahogyan azt előzetesen gondoltam. Rengeteg együttest, előadót, kiadót ismertem meg, már nincs olyan kontinens, amely ne szerepelt volna a rovatban. Külön öröm, hogy nem csak külföldi, hanem hazai lemezek is rendszeresen megfordulnak a lejátszómban, és a minőségre itt sem lehet kifogásunk – nem véletlenül kerülnek fel időről-időre a különféle külföldi sikerlistákra ezek az albumok. A világzenének köszönhetően újra elkezdtem koncertekre járni, és ezen a téren sincs okom panaszra, a Fonó vagy a Várkert Bazár, no meg a Müpa rendre érdekes programokkal kényeztet, nem beszélve a Szigetről (ahová anyagi okok miatt nem jutok el) vagy a többi rendezvényről (amelyekről időhiány miatt maradok le). Végezetül pedig már itt van nekünk a Budapest Ritmo, amely nem egyszeri alkalom volt, hanem évente megrendezésre kerülő világzenei fesztiválnak ígérkezik.

 

Mindezek fényében kíváncsian várom, a következő hónapokban milyen új lemezek, vagy a ládafiából előkerülő régebbi kiadványok nyerik el tetszésemet, és késztetnek meghallgatásra. Kívánok mindenkinek hasonlóan tartalmas szórakozást, felfedezést a Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven sorozattal.

 

 

Jaakko Laitinen & Väärä Raha: Näennäinen (CD)

 

Ismét olyan együttes lemezéről írok a rovatban, akiket korábban már láttam élőben, mi több, kifejezetten tetszett a színpadi produkciójuk; zenéjük úgy egyedi, hogy közben egy halom kultúrkör megtalálható benne. Mindez kiegészítve a némileg őrült, vagy ha úgy jobban tetszik, excentrikus előadásmóddal olyan élményt adott, mintha egyszerre utaznánk a múltba és a jövőbe.

 

Aztán több mint egy évig nem hallottam róluk semmit, majd váratlanul meghozta a posta a tavalyi lemezüket, én pedig csak ültem kezemben a CD-vel, és vigyorogtam, mert sejtettem, hogy ez ismét egy eszelős kaland lesz, egymással keveredő stílusokkal, zenékkel, vidámsággal. Az első meghallgatás utáni benyomásom szerint a balkáni dallamok túlsúlya még mindig egyértelmű, helyenként az orosz (esztrád?) hatás dominál, és akkor a többiről még egy szót sem szóltam. Jaakko Laitinen finn szövege pedig legalább annyira egzotikus ebben a környezetben, mint amikor a japán Kachimba énekelte a Guantanamerát spanyolul. Sajnos a finn nyelvet sem ismerem, így a szövegekről első kézből nincs mit mondanom, de webes visszajelzések alapján ezen a téren is történt előrelépés, időnként kifejezetten filozofikusak lettek (Näennäinen).

 

A zenei sokszínűségre jó példa három egymást követő tétel: a „Mustikan” című dal alapban echte görög, de utána rögtön jön a „Naamioleikki” a maga török/arab hangulatával. A folytatásban pedig egy hamisítatlan, eredeti rembétiko (Anestis Deliaksen szerzeménye) idézi hellász földjét. A Balkánról kölcsönzött szerzemények (például „Iku-Turso”) ürügyén muszáj kiemelnem Jarkko Niemelä trombitás, buzukis, meg mit tudom én még mi minden hangszeres teljesítményét, mert úgy fúj, mintha nem egyedül lenne rezes az együttesben, hanem legalább harmadmagával állna a mikrofon mögött. Hihetetlen milyen torka van, mennyire betölti a teret.

 

A hangszerelés pazar, nyilvánvalóan jót tett a lemeznek a meghívott vendégmuzsikusok sokfélesége, mindenki érdemben hozzátett az együttes hangzásához, amire egyébként a csapatmunka jellemző. Nem hiszem, hogy az öt ember közül bárki kihagyható lenne – vagy ha mégis, akkor nem ezt az életvidám, táncra, mosolygásra késztető valamit kapnánk, amely érzésem szerint igazából élőben hat a legjobban.

 

Ki gondolta volna évekkel korábban, hogy milyen hosszan tartó hatása lesz annak a véletlen epizódnak, amikor Laitinen megvett egy jugoszláv népzenei bakelitkorongot. Mi persze csak hálásak lehetünk, hisz ennek nem csak a mostani Näennäinen című album köszönhető, hanem a Jaakko Laitinen & Väärä Raha puszta léte. Nélkülük tényleg szegényebb lenne az amúgy roppant pezsgő és sokszínű finn zenei élet.

 

Kinek ajánlom: Balkántól Moszkváig, és még messzebb terjed a paletta, amit a finn ötösfogat lemezre rögzített – ez is kötelező darab.

2016-ban megjelent album (Playground Music).

Az együttes weboldala: http://www.mrjaakko.com/

 

 

 

Bollywood Brass Band: Carnatic Connection (CD)

 

Évekkel ezelőtt nagyon sokat hallgattam a Jaipur Kawa Brass Band együttes Dance Of The Cobra című lemezét. Nagyon tetszett a rézfúvósokkal előadott indiai muzsika, Bollywood és Rádzsasztán minden szépsége és energiája lüktetett azokban a számokban. Amikor első ízben láttam a londoni Bollywood Brass Band albumreklámozó klipjét (Chandralekha – Drum Dance and Sword Fight), amelynek képanyagát fekete-fehér bollywoodi filmből vágták össze, rögtön ez jutott az eszembe, aztán persze tudatosultak az eltérések, főként a meghatározó hegedű jelenléte.

 

A másik lényeges eltérés, hogy a Carnatic Connection felfogható filmzeneként, végig érződik a kapcsolódás a mozihoz, ami legtöbbször abban nyilvánul meg, hogy az eredeti filmzenéket dolgozták át saját elképzelésük szerint. Így jött létre ez a kellőképpen változatos album, ami nemcsak táncra késztető darabokkal van tele, hanem jutott hely a lassabb, merengősebb tételeknek is. A „Deva Deva Kalayami” a dél-indiai klasszikus stílust képviselő Jyotsna Srikanth hegedűjátékával kezdődik, amit diszkréten kísérnek a fúvósok, majd amikor a rezesek felbátorodnak, picit előbbre lépnek és egyenrangú félként feleselnek a hegedűvel. A remixeket nem számítva, ez a leghosszabb szerzemény a lemezen, és azt mondom, jó ez így, mert az egésznek van valami hipnotikus, ellenállhatatlanul hömpölygő hangulata.

 

Talán mondanom sem kell, nekem legjobban a pörgősebb, az ütős és fúvós hangszereknek nagyobb teret engedő számok tetszettek (Jai Ho), mert megvan bennük a féktelenség, és jól kihasználják a tíz muzsikus nyújtotta lehetőségeket, gondolok itt a gazdag hangszerelésre és az egymásra épülő, időnként egyszerre megszólaló rétegekre. A ritmusszekció méltó társa a rezeseknek, megadják azt a lüktető alapot, amitől mozdul a láb, tapsol a kéz, és szemlátomást jóval többre képesek az egysíkúan ismétlődő dobolásnál. Az mindenképpen különlegesség, és bizonyos értelemben meghatározza az együttes zenéjét, hogy Jyotsna Srikanth hegedűje legtöbbször előjátékosként, szólistaként adja a dallamot.

 

Kinek ajánlom: vérbő indiai filmzene Londonból – Bollywood szerelmeseinek kötelező.

2016-ban megjelent album (Stern)

Az együttes weboldala: http://www.bollywoodbrassband.co.uk

 

 

 

Pascuala Ilabaca y Fauna: Rey Loj (CD)

 

A chilei Pascuala Ilabaca szintén kapcsolódok Indiához, mivel az énekesnő két évig itt folytatott zenei tanulmányokat. Ez azonban csak részben ad magyarázatot a zenéjére, amelyre gyakorlatilag a sokszínű vagy a sokféle a legpontosabb meghatározás. Népzene, cumbia, bolero, jazz, rock, indiai elemek, pop – hamarjában ennyi jut eszembe, de biztosan kihagytam valamit a felsorolásból, mivel a hatodik sorlemez anyagát képtelenség első hallásra teljes mélységében, minden rejtett szépségében befogadni. Érdemes többször elindítani a lejátszóban, nekem eddig még mindig sikerült valami újat, addig rejtőzködő apróságot felfedeznem.

 

Bár hajlamos vagyok egyszerűsíteni a dolgokat, ezúttal úgy vélem, dalszerzés és lemezkészítés közben az együttes tudatosan törekedett a sokszínűségre, így leképezve a környező világ változatosságát, és példát mutatva arra, miként lehet nyitottan befogadni, újraértelmezni a meglévő stílusokat, vagyis globalizált világunkat. A megvalósítás elképzelhetetlen jól képzett és kreatív muzsikusok nélkül, akik akár egy számon beül is képesek többféle módon játszani, anélkül, hogy az átmenet döcögős vagy fülsértő lenne. Ezt a kihívás nem okoz gondot az együttesnek, erre erőlködés nélkül képesek.

 

Egyik kedvencem az albumindító szerzemény (Ya no esperes más), köszönhetően a belőle áradó ellenállhatatlan vidámságnak, és annak a lazaságnak, ahogyan a jazzt keverik a brazil ritmusokkal, hogy aztán az egész átmenjen cumbiába. A lemez címadó dala zongorával indít, Pascuala Ilabaca éneke hol intim, hol áradó, a rockos gitárok, kiegészítve a félidőtől ekkora már zaklatottá váló énekkel, és a váratlan befejezéssel bizonyság arra, hogy a társulat egyedien fogja fel a dalszerzést. Az utolsó csúcspont stílszerűen a végére maradt: a befejező és egyben leghosszabb szám (Sabatanasa) zseniális a maga módján, a ritmusok és az ének egyaránt Indiára utalnak, miközben nem hiányzik belőle egy csipet kortárs modernség és pszichedelia.

 

A Rey Loj izgalmas kísérlet a kortárs latin világzene továbbfejlesztésére, és ehhez nem kell más, csak öt tehetséges muzsikus, akik eredeti ötletek birtokában nyúlnak a meglévő zenei stílusokhoz. Kíváncsi vagyok, miként tudják visszaadni mindezt élőben, milyen az, amikor Pascuala Ilabaca a zongoránál ülve, vagy harmonikával a vállán énekel.

 

Kinek ajánlom: továbbgondolt cumbia mindenféle stílusokkal keverve – az újdonságokra, az alternatív megoldásokra, a latin zenét szeretőknek ajánlott.

A 2016-os album (Petit Indie).

Az együttes weboldala: http://www.pascualailabaca.com/