Beszámoló: 15. Womex 2. nap – Művészetek Palotája, 2015. október 22.

„Egyszer volt özönvíz, mióta a világ;

Egyszer nyit, száz évben, az áloe-virág;

Egyszer esett, mondják, kutyavásár Budán:

Egyszer a hős dádék romlása Nagy-Idán.”

 

Arany János sorait azzal egészíteném ki, hogy a mi életünkben vélhetően első, és egyben utolsó alkalommal lesz Budapesten Womex, lévén azt minden évben más városban rendezik meg. Ezért az első pillanattól kezdve tudtam, annyi időt fogok tölteni a rendezvényen, amennyit csak lehet. Következzék a második napi beszámoló.

 

Rövid sorbanállást követően, kezemen a kordonokon szabad átjárást biztosító karszalaggal elindultam, hogy felderítsem, mi merre van az épületben, lévén 5+1 helyszínt kellett beazonosítanom. Legnehezebben a filmes szekciónak otthont adó termet találtam meg, de amikor végre sikerült, azonmód le is ültem. No nem azért, mert tudtam mire számíthatok, hanem mert még bő másfél órám volt az első koncertig. Nem bántam meg, mert a The Lost Soul című finn rövidfilm (Sijaton Sielu) kifejezetten szórakoztató volt. Bevezetésnek a kéttagú Puhti együttes játszott el egy számot, és ha az eredetiséget tekintjük a legfőbb erénynek, akkor ők biztosan aranyérmet kapnak, hiszen a harmonika-ének összeállítást némi tánc és lábbal a padlón történő dobolás egészíti ki. Másodikra is bizarr, de valamiért működőképes amit csinálnak. A mozi egyébként fekete-fehér némafilm, ami Karéliában, a finn-orosz határ mentén, egy faluban játszódik. Hangulatkeltésként két apróság: a férfi főszereplő ágya felett egy hatalmas Lenin kép lóg, illetve felbukkan az a bizonyos, szakállas, tangóharmónikás, fekete kalapos úriember, aki szemlátomást egy másik dimenzióból érkezik, és megkísérti alkoholkedvelő emberünket. A zenei aláfestést hosszas leírás helyett az alábbi videóval ismertetem.

 

 

Mivel vonzódom az efféle „antik” mozgóképekhez, nagyon tetszett az Elveszett lélek. A következő, mondhatni egész estés zenei film az első, eszkimó nyelven játszó grönlandi rockzenekar pályafutását idézte fel, hogy mennyire fontos eseménynek számított ez az eszkimók életében (akik ezzel megtették a sokadik lépést a globalizáció felé), mennyire felkavarta a dánok hétköznapjait, és micsoda forradalmat idézett elő. Mindez a hetvenes években történt, ezért megbocsátható, ha mi annyira nem emlékezünk már erre. Ezt sajnos nem tudtam végignézni, pedig érdekes volt az eszkimó nyelven előadott rockszámokat hallgatni aláfestésként. De indulnom kellett, hogy Hegyi Zolival megbeszéljük az esti menetrendet.

 

Az első, általam megnézett koncertre a sátorban került sor. Ezt azért említem, mert miként az korábban írtam, egyszerre öt helyszínen zajlottak a koncertek, párhuzamosan legalább két fellépő műsora ment valahol az épületben, ami gyakorlatilag folyamatos rohangálást jelentett. Az igazi ínyencek megpróbálták lemodellezni a kelet-afrikai állatcsordák évszakos vonulását, és mindenből elcsípni egy kicsit, míg az elszántabbak kinéztek magunknak egy-két koncertet és azt végignézték. Egyszerűen fogalmazva ez azt jelentette, hogy folyamatos volt a jövés-menés, bárhol állt meg az ember, mindig számíthatott érkező és távozó womexesekre. Amikor ez tudatosult bennem – nagyjából este tíz körül –, eldöntöttem hogy ettől kezdve az első sorban foglalok helyet, és akkor senki nem fog elém állni, senki nem fog átgázolni rajtam, szóval innentől premier plánban nézhetem a zenészeket, akik már csak nekem játszanak és csak velem kommunikálnak. És így is lett.

 

Előzetesen két együttes volt, akikre azt mondtam, hogy módfelett kíváncsi vagyok rájuk élőben. Az egyik a kínai-mongol metalban utazó Nine Treasures, valamint a délszláv muzsikát játszó lappföldi formáció, a Jaakko Laitinen & Väärä Raha. De térjek vissza az első koncertre, amelyen a kongói Pierre Kwenders zenéjét hallgattam. Ő egyértelműen a mában él, muzsikáját úgy tudom a legtömörebben jellemezni, hogy kezdésként hetekig hallgatta Afrika népzenéjét, majd ebből a sokszínű halmazból kiemelte a számára kedves részeket, és átdolgozva kiegészítette rengeteg elektronikus effekttel, DJ-vel, szintetizátorral – aminek eredménye simán elférne bármely táncolható muzsikákat tartalmazó elektronikus zenei sikerlistán. Három-négy szám után távoztam, mert egy kis melegségre vágytam.

 

 

Nyugat-Szahara zenéjéről szerintem a többségnek a Tinariwen jut az eszébe, pedig már itt a következő generáció, akik ebből a régióból származnak, hasonló zenei gyökerekkel rendelkeznek, de már saját útjukat járva próbálnak érvényesülni a nagyvilágban. Közéjük tartozik Aziza Brahim, akinek kellemes hangja háromnegyed órára (ennyi játékidő jutott ugyanis minden fellépőnek) megidézte a Szahara dűnéit, népének szomorúságát. Segítségére voltak a remek kísérőzenészek, főként Sengane Ngom játéka tetszett, aki kézzel püfölte a körülötte lévő ütőshangszereket. A zenéről a helyenként melankolikusan hömpölygő dallamok hallatán nekem a blues hangulata jutott eszembe. Mielőtt végleg eltemetett volna a homok, távoztam.

 

 

Miközben a sátor felé tartottam, belefüleltem egy kicsit a Kleztory együttes klezmer muzsikájába, de ezen a napon nem vágytam európai ritmusokra, ezért meg sem álltam a Vaudou Game színpadáig. Afrikai gyökerű zenét játszanak, de az egészet funk és még mit tudom én milyen stílussal egészítik ki, amitől az egész nagyon energikussá, pattogóvá válik. A frontember, Peter Solo pedig a színpadról tökéletesen képes megbolondítani a közönséget, nekem ez volt az első csúcspont az este során.

 

 

Mivel ekkor már elég sokan gyűltünk össze, és biztonságban akartam tudni a helyemet, így nem mozdultam, aminek eredményeként a leghátsó sorból, ülve néztem végig a Palenke Soultribe nevű formáció produkcióját. Amelyet leginkább egy latin ritmusok találkoznak a nagyvárosi DJ-vel, kiegészítve egy csipetnyi gettóérzéssel képlettel tudok meghatározni. Energikus showt produkáltak, mi több, az este során egyedül náluk láttam a kivetítő használatát, de nem egyszerűen kitették a kamera képét a hátuk mögé, hanem vizuális effektekkel felturbózták, no és persze egy pillanatig sem volt nyugalom a színpadon.

 

 

Nem volt rossz amit csináltak, de a vége felé inkább azt néztem, miként lopakodik fel a szemközti színpadra a Nine Treasures. Már ez élmény volt, mert a dobos például bemelegítésként a Palenke ritmusait verte, és Tsog, aki a hagyományos mongol hangszeren, a lófejű hegedűn játszik, üdvözült mosollyal mozgatta ujjait a húrokon. Mellettem egy 50-60 év körüli németalföldinek kinéző hölgy üldögélt, akiről azt feltételeztem, hogy az első fémesebb hangok távozásra késztetik. De tévedtem, mert velem együtt tapsolt, bólogatott és szemlátomást ő is élvezte a műsort.

Pár hónappal korábban, amikor a Rage koncert egyik előzenekara buzukit használt, azon kezdtünk el vitatkozni, hogy mettől számít világzenésznek egy metal együttes. Továbbra is úgy vélem, attól, ha valaki egzotikus hangszereket használ, de azoknak egyébként nincs meghatározó szerepe, pusztán dekoráció céljából vannak jelen, illetve a zenében nem használnak fel valami népzenére utaló elemet, akkor nem beszélhetünk világzenéről.

 

Egy biztos, az öt srác teljesítette a feltételeket, és olyan világzenei metalkoncertet adott, hogy a nyakam is belefájdult. A hegedű gyakran átvette a gitár szerepét, és biztosította a dallamot, a torokhangú éneklés pedig egy az egyben megidézte a Huun-Huur-Tu világát. Számomra ez volt az est második csúcspontja, olyannyira, hogy muszáj lesz lemezt vásárolnom tőlük, mert ezt a muzsikát alaposabban meg kell ismernem.

 

 

Az intenzív mozgás után egy kis levegőre vágytam, így a sátorból átmentem a főépületbe, ahol egyedül a Club Duna Színpadon szólt a zene. A színpadon három szemrevaló fiatal nő (mint később kiderült, lengyelek és Sutari a nevük) nézett szembe a közönséggel. Megjelenésükben nem volt semmi cicoma: pár (alkalmi) hangszer, ének és persze szláv dallamok. Amikor odaértem, éppen szomorkás témáról szólt a szöveg (valaki elmegy a háborúba és nem jön haza), így visszamentem a sátorba, hogy Jaakko Laitinen & Väärä Raha sokkal vidámabbnak ígérkező fellépését élvezzem. A hangulattal nem volt semmi baj, bár továbbra is van abban valami bizarr, amikor az északi népek délszaki muzsikát játszanak – ebben az esetben meglepően jól. A viszonylag csekély létszám (elvégre csak öten vannak) ellenére, olyan hangulatot teremtettek, mintha tucatnyian lettek volna a színpadon. A nézők persze kajolták a produkciót, táncoltak, ment a kóló, hujogás, tapsolás.

 

 

Az est utolsó koncertjét kis helyezkedéssel újfent az első sorból tekintettem meg, és azt kell mondjam, hogy a kenyai Sarabi társulat alaposan meglepett. Olyan rockzenét játszanak, ami egy pillanatig sem akarja letagadni afrikai gyökereit, roppant mód épít a ritmusra, és nem utolsó sorban értelmes szövegekkel, megfontolandó üzenetekkel készteti gondolkodásra a nézőket. Tetszett, ahogyan táncoltak zenélés közben, ahogyan a két frontember kommunikált a nézőkkel, ahogy a látszólag egyszerű ritmusokat variálták. Vidámság, energia, tánc – őket biztosan nem fogják meghívni a depressziós klub szezonzáró ülésére. Koncertjük méltó zárása volt a ennek a napnak, én pedig vigyorogva indultam hazafelé.