Főkép

A 15. Womex Budapesten került megrendezésre, és nem csupán a számtalan remek koncert miatt volt számomra emlékezetes, hanem a rengeteg, itt megismert muzsikának köszönhetően. Ezért egy új rovatot indítok, amelyben – terveim szerint – a Womexen kapott demókról és lemezekről, illetve az utólag kapott korongokról írok röviden. Mivel a legtöbb esetben csupán pár számos promóciós anyagokról van szó, egy cikkben általában három korongot igyekszem majd bemutatni – szigorúan szubjektív alapon, némi háttérinfóval kiegészítve. Mindezt azért tartom fontosnak, mert bár népzenével jól állunk, és van pár exportálható minőségű hazai zenekarunk/előadónk, és időnként külföldi kollégáik is koncerteznek errefelé, azért még bőven van mit pótolnunk. Nemcsak a nagy fesztiválok hiányoznak, hanem a komolyabb szóló turnék is – hogy ez az anyagi helyzet, vagy más okra vezethető vissza, azt mindenki döntse el maga. Egy biztos, rengeteg, megismerésre érdemes (vagy kevésbé érdemes) világzene vár még arra, hogy elindítsuk a lejátszónkban.

 

 

Kachimba DX: Busca la felicidad! (CD)

 

A héten ismét szóba került a szerkesztőségünkben a világzene meghatározásának kérdése. Cseppet sem meglepő módon nem sikerült megegyeznünk, a szélsőséges értetlenkedők szerint ilyen alapon a lakodalmasrock is ebbe a kategóriába tartozik. Érthető módon egészen más véleménynek adtam hangot, és azonnal eszembe jutott Weyer Balázs válasza, amikor a műfaji meghatározásra kérdeztem rá, és azt felelte, hogy bármikor felismeri a világzenét, de a pontos definícióra nem vállalkozik. Így vagyok ezzel én is, bizonyos lemezekről azonnal megmondom, hogy world music vagy sem.

 

Az Okinaváról érkezett japán Kachimba DX albumánál nem kellett gondolkoznom a hovatartozás kérdésén, jóféle latin muzsikát játszanak, amelynek sajátosan egyedi ízt ad a többnyire japán szöveg, és a helyenként felbukkanó hazai motívumok, illetve hangszerek. De amiért ezt a lemezt szeretni lehet, az nem más, mint a hamisítatlan latin hangulat. Maradéktalanul átjön az a fiesta feeling, amit az ember odaképzel Havanna vagy Rió karneváli forgatagába, és amit ez a tucatnyi zenész megteremt. Az már csak hab a tortán, hogy minderre élőben is képesek, miként azt az idei Womexen személyesen megtapasztaltam. Bár csak négyen jöttek el, olyan koncertet adtak, hogy csak azok nem perdültek táncra, és álltak be a konga sorba, akiknek felmentése volt testnevelésből.

 

Cseppet sem könnyű bármit kiemelni a Busca la felicidad! című albumról, de azért nem lehetetlen, mert például a „Viva gente” andalító dallamai, japán mondatai azonmód átölelik az embert; de a legösszetettebb szerzemény, a „Mo-re”, amelyben japán és közel-keleti motívumokat vélek felfedezni, zeneileg is nagyon izgalmas. Aztán ott van a címadó nóta, női énekkel, kellő mennyiségű fúvóssal, elektromos gitárral – elsőre különc darabnak tűnik, de fura mód mégis jól illik a többihez.

 

Kinek ajánlom: a latin és a japán zene kedvelőinek javallott hallgatnivaló.

2011-ben megjelent tizenegy szerzeményt tartalmazó album.

Bővebben az együttes weboldalán: http://kachimba.com/

 

 

 

Bazzookas: Skaradio.nl (CD)

 

Egy picit elbizonytalanodtam azt illetően, hogy ennek a lemeznek tényleg ebben a rovatban van a helye, vagy csak kakukkfiókaként kitúrta helyéről az iráni DVD-t. De mivel a Womexen kaptam ezt a promó lemezt, és ott ugye csak az lehet jelen, aki oda tartozik, szóval ettől a megállapítástól kezdve már csak azzal foglalkoztam, hogy élvezzem a nyolctagú holland brigád muzsikáját.

 

Ami egyértelműen ska alapokra építkezik, rengeteg fúvóssal, gyors tempóval; a táncoslábú hallgatók pedig máris partner után néznek, mert akárcsak a Kachimba esetében, itt sem lehet nyugton ülni, miközben a ska rádió szól. Zeneileg nem ez az egyetlen jamaikai stílus az albumon, mivel van itt még reggae (Dreaming at the speed of sound) és még több reggae egzotikus fűszerekkel díszítve (Hypocrites), a korong mindezeken felül nyomokban soult és punk elemeket tartalmaz – egyszóval a Bazzookas valóban változatos zenét játszik, így nem csoda, hogy van olyan fesztivál, ahová már ötödszörre hívják meg együttest.

 

Igazából élőben lenne jó látni őket, kivált a frontember Bas „Bazz” Barnasconi közepes rastafrizuráját, ahogy belakja a színpadot és megbolondítja a nézőket, miközben társai precízen, ám mégis nagy lelkesedéssel játszanak a háta mögött. Mivel erre egyelőre nem sok esélyt látok, marad a Skaradio.nl című lemez, rajta ez a szerfölött vidám, energikus muzsika, olyan robbanóanyagokkal, mint mondjuk a „Haha” című tétel és olyan finomságokkal, mint például a „Hypocrites”.

 

Kinek ajánlom: ska kedvelőknek.

2013-as sorlemez.

Bővebben az alábbi honlapon: http://bazzookas.com/

 

 

 

Idirad: Zik (CD)

 

Azon filóztam december végén, hogy mi történik akkor, amikor egy kis túlzással egyeduralkodónak számító zenei stílus árnyékában felnőtt nemzedék hangszert vesz a kezébe? Ugyanúgy folytatják tovább, mereven ragaszkodva a hagyományokhoz, vagy azt teszik, amitől élővé válik a népzene, vagyis továbbgondolják és változtatnak rajta? A válasz meglepő módon Belgiumból jutott el hozzám, az Idirad együttes tavalyi, 2015-ös lemezével.

 

Az egyik alapító tag (a kabil Ait Dahmane) találkozott a másik alapító taggal (a francia Olivier Crespel) és egy közös örömzenélés után úgy döntöttek, hogy a jövőben együtt folytatják, és olyan muzsikát játszanak, amiben keverednek gyerekkoruk zenéi, a tuareg és a berber hatások, meg persze a francia elemek. A végeredmény egy érdekes, első hallásra semmire sem hasonlító produktum, amely egészen más, mint az általam ismert tuareg előadók (Tinariwen, Aziza Brahim) zenéje, azoknál finomabb és bár fura ezt leírnom, de érzésre közelebb van Európához, mint Afrikához. Aminek azonmód ellentmond Dahmane éneke és Mourad Mouheb (ütős hangszerek) játéka, amelyben határozottan ott van a fekete kontinens, mégsem az egzotikum a hangsúlyosabb, inkább a pár hete dicsért Faris album hangzása köszön vissza. Mindezek ellenére – vagy pont ezért – a Zik egy fülbemászó, ráérősen építkező lemez, ahol a hangok lágyan áradnak – ezt pedig még az olyan furcsaságok sem zavarják meg, mint amikor éneklés helyett inkább szövegmondást, mondhatni slam poetryt kapunk (Rose du Désert).

 

Egy biztos, a Zik ígéretes bemutatkozó album, tele különféle hangulatokkal, zenei hangsúlyokkal. Ott van benne a sivatag, a hegyek, a zenei múlt – és persze a jelen, a maga elevenségével, ráérősségével. Ezúttal két számot említek („Rose du Désert” és a „Amidini”), mint hallgatásra érdemeseket, mert ezekben éreztem legerősebben Afrikát, a berber-kabil-tuareg hatást.

 

Kinek ajánlom: a berber zene kedvelőknek.

2011-ben megjelent album.

Bővebben az együttes Facebook oldalán: https://www.facebook.com/Idirad/timeline