Főkép

Fülszöveg:

George Sand. Egy kivételes írónő - egy asszony, aki a kapcsolataiban kereste a vágyva vágyott teljességet, amelyet talán sosem sikerült megtalálnia. Szoros barátságot ápolt Gustave Flaubert-rel, Liszt Ferenccel, szeretői között tudhatta Alfred de Musset-t és Frédéric Chopint is. Az első női bestsellerszerző, akinek megadatott, hogy megéljen a műveiből. Egy lánglelkű újító, egy határozott, eltökélt nő, aki sok tekintetben messze megelőzte a korát, és aki, ha kellett, nem félt férfiruhába bújni.

Elizabeth Berg meseszépen és érzékenyen idézi meg George Sand életútját, a kezdetektől egészen a haláláig: örömteli pillanatok és tragédiák követik egymást, szerelem, szenvedély, hit és hivatástudat pedig kéz a kézben járnak. Mindeközben nemcsak a vidéki Franciaország, de a tizenkilencedik századi Párizs forgatagába, az írók, költők, művészek, bohém lelkek mindennapjaiba is bepillantást nyerhetünk e kivételes kötet lapjain.

 

Részlet a regényből:

Előszó

1873. április

Közép-Franciaország, Nohant, a vidéki birtok

 

A férfiak rózsát esznek az ebédlőben. Egy kis csokorral tettem az asztal közepére – nemsokára csak a csupasz szárak maradnak meg belőle. Szivarfüst lebeg vendégeim feje felett, lassan gomolyog felfelé a levegőben, a velencei üvegcsillár felé, tovább fakítva annak rózsás és türkizes színét.

A férfiak – Gustave Flaubert, Ivan Turgenyev, ifjabb Alexandre Dumas és az én drága fiam, Maurice – jóllakottan dőlnek hátra a bársonyszékeken, a beszélgetés ellankadt. De nem sokáig! Hamarosan táncolni meg énekelni fogunk, kitalálósdit játszani, zajongani; csak Gustave duzzog és panaszkodik majd szokása szerint, hogy alig foglalkoztunk az irodalommal, az ő élete értelmével. Mi, a többiek – főleg Ivan – imádjuk ezt a zsivajt, amely kisgyermekkorunk örömeit idézi meg. Én szeretem a hivatásomat és a vele járó elmélyülést, de tudom, hogy a hosszas elmélkedés melankóliához vezethet, és olyankor szükségünk van a vidámság felszabadító erejére.

Az esti mulatság, a bábjáték, a felolvasások és a rövid zeneművek előtt egy pillanatra még kibújok háziasszonyi szerepemből, és kilépek a szabadba. Egy hatalmas fa árnyékában állok meg, amely oly régóta gyökerezik itt, hogy a puszta jelenléte mellett eltörpül a lombja menedékét kereső ember minden hiú tette és gondolata.

Borostyánsárga az esti fény, szellő sem lebben, a sásliliomok a szirmaikba burkolóznak. Hamarosan ránk borul majd az alkonyat kék köpenye, és végül az éj sötétje meg a csillagokkal teleírt égbolt, amelyet mi, halandók, hiába próbálunk kibogozni, az folyton kibetűzhetetlen marad.

Érzem a vég közeledtét. Váratlan pillanatokban tör rám az erős vágy, hogy magam legyek. Ilyenkor felállok az asztalfőről, félbehagyom az érdekfeszítő beszélgetést a könyvesboltban, kijövök az elsötétített színházteremből, vagy hátat fordítok a piacnak, a halas- és zöldségesdézsáknak. Megállok aztán valahol egymagamban, hogy lenyugodjak, hogy a beszívott levegő feloldja a mellemet szorító görcsöt. Elhomályosul a szemem, és csak belülre figyelek, meztelenre vetkőztetem az életemet, keresve egykori és mostani valóm eleven lényegét, dobogó szívét.

Igaza van Goethének, amikor azt írja: „Mindennap legalább egy kis dalt kellene meghallgatni [...], egy jó költeményt elolvasni, egy kitűnő festményt látni, és ha lehetséges volna, néhány okos szót váltani.” Azt tenném csak hozzá, hogy szeress is. Anélkül minden csupán por és hamu.

 

1831. január

Nohant

 

Odakint megcsikordult a kavics, a lovak megálltak a ház előtt. Az ablakhoz lépve láttam, amint a kocsis leszáll a bakról, kinyitja az ajtót, félreáll, és vár, mégpedig rám. Borús, szürke délelőtt volt, az égen itt-ott sárga fénysugár tört át az alacsonyan szálló felhők között. Felvettem a kis kézitáskát, amelybe a dolgaimat csomagoltam. Kevés holmit viszek magammal: majd elküldetek a többiért később, amikor már átköltöztem a féltestvérem kelletlenül felajánlott lakásából a saját otthonomba a Rue de Seine-en.

Sűrű oszlopban csavarodott az ég felé a fújtató lovak orrából a szusz, a kocsis didergett vastag kabátjában. Ideje indulni, gondoltam, és még egyszer körbenéztem a hálószobában, de nem hagytam, hogy úrrá legyen rajtam a bánat.

Lementem a csigalépcsőn. Szokatlan volt a csend: a gyerekeket – a hétéves Maurice-t és a kétéves Solange-t – már kivitte a személyzet, egy hang nem hallatszott a folyosókon, a szalonból, az ebédlőből, de még a konyha felől sem. Mintha a ház lélegzet-visszafojtva figyelt volna. Hiába egyeztem meg Casimirrel, hogy hol nála, hol nálam lesznek a gyerekek, máris fájt a szívem utánuk.

Amikor kinyitottam a bejárati ajtót, megláttam, hogy ott áll Casimir a verandán, kabát nélkül. Felemelt fővel siettem el mellette. Ő karba tett kézzel állt, meg sem moccant, nem nyúlt felém. A kocsis habozott, a férjem utasítását várta. Casimir nyersen odabólintott neki, mire a férfi a karját nyújtotta, és felsegített a hintóba.

Elhelyezkedtem az ülésen, megigazítottam a kesztyűmet, kihajoltam a hintóablakon, és odaszóltam Casimirnek.

– Menjen be. Hideg van.

– Nincs is. – Pedig láttam, hogy vacog.

– Akkor hát a viszontlátásra!

– Írjon, amint megérkezik Párizsba – felelte.

Bólintottam, előrefordultam az ülésen, és megkocogtattam a hintó tetejét, hogy a kocsis tudja, indulhatunk. Ahogy megrándult a kocsi, én előrebuktam ültömben. Esetlennek látszhattam, szinte komikus volt a pillanat – úgy nézhettem ki, mint aki kibillent az egyensúlyából. Pedig nem is.

A birtok kapujáig lassan haladtunk, de amikor rákanyarodtunk a főútra, a kocsis csettintett egyet, és a lovak gyors ügetésbe fogtak. Jobb kéz felől elhaladtunk a temető mellett, ahol apám és nagyanyám nyugodott. A sírjuk felé nézve azon gondolkodtam, mitől válik az ember azzá, aki, már a születésétől, de talán még korábbtól fogva. Nem tagadhatjuk meg az őseinket, és az életünket a sors vezérli sok másban is, ami felett nincs hatalmunk. Ám aki bátor és eltökélt, az képes változtatni az életén.

Benyúltam az útitáskámba, és a benne rejtőző kéziratra helyeztem a kezemet – az Aimée című regényem volt ez, amelyet közös barátunk ajánlásával készültem az egyik kiadóhoz elvinni. Kénytelen leszek magam gondoskodni a megélhetésemről, mert a Casimirtől várható havi kétszázötven frank járadékomból nem sokra futja majd Párizsban, ahol, mint megtudtam, évente legalább huszonötezerbe kerül a megélhetés. Hiába származott a vagyonunk nagyobb része – úgy a pénz, mint a nohant-i ház – az én örökségemből, a törvény a férj jogának tekintette, hogy rendelkezzen mindkettő felett.

Szállongani kezdett a hó, aztán egyre sűrűbben esett. Kezemet a kéziraton nyugtattam, lehunytam a szemem, és átadtam magam a gondolatoknak. Hegedűszót hallottam: apám játékát a születésem napján.

 

Apámat Maurice Dupin-nak hívták. Dédapja Erős Ágost lengyel király volt, nagyapja Szász Móric, Franciaország főmarsallja XV. Lajos uralkodása alatt. A marsall híres volt ravaszságáról és harctéri bátorságáról, de bohém természet hírében állt: egy-egy csata után rendszerint nőket hozatott magának és az embereinek, és színjátszókat hívatott, mert úgy gondolta, ezekért lennének igazán hálásak a katonák. Franciaország-szerte ismerték a nevét.

Apámnak a vérében volt hát a katonáskodás, ezért húszévesen, 1798-ban belépett a hadseregbe, a zsebkendőjét gyűrögető anyjával mit sem törődve. Két évvel később fiatal szárnysegédként Milánóba került. Itt ismerte meg anyámat.

Anyám neve Antoinette Sophie Victoire Delaborde volt, de csak Sophie-nak szólították. Egy tábornok szeretője volt: szépségével, szenvedélyességével és vidám kedélyével hódította meg. Apám sem tudott ellenállni Sophie csáberejének, és elszerette őt a tábornoktól, aki nem haragudhatott nagyon, mert apámat később előléptették.

Apám ekkortájt sok levelében említette meg anyjának a szép szeretőjét és az iránta érzett szerelmét. Nagyanyám aggódva tördelte a kezét, rettegett, hogy ilyen mélyen a rangján alul nősülhet a fia. Tudta anyámról, hogy négy évvel idősebb Maurice-nál, alsóbb osztálybéli, szegény, a Szajna partján énekesmadarakat áruló apától származik, és nemcsak markotányosnő, de már gyereke is van, egy kislány. Nagyanyám nem ilyen menyasszonyt álmodott meg az imádott fiának.

Volt ebben nem kevés képmutatás is. Nagyanyám családfájában sem csak nevezetes arisztokraták szerepeltek, hanem szép számmal házasságon kívül született gyermekek is. Ő maga is törvénytelen gyermekként látta meg a napvilágot – a sors fintora, hogy az ő anyja is kurtizán volt, Szász Móric marsall szeretője.

Apám a nagyapjához hasonlóan kitüntette magát a csatatéren, de utóbb fogságba esett, két hónapig raboskodott az ellenség hadifoglyaként. Szabadulása után, 1801 májusában hazautazott nagyanyámhoz Nohant-ba. Korábban mindig jókedvű volt, de megváltozott, és mélabús lett. Nem lepődhetünk meg azon, hogy a fogság gyötrelmei – a hitvány bánásmód, az éhezés, az ágy gyanánt földre vetett szalma – így megváltoztatják az embert. De apámat az is gyötörhette, hogy, amint azzal most először szembesült, talán nem mindig tart ki mellette a szerencse, akármit is mondott korábban az anyjának, és talán ő is sebezhető, mint bárki más. A leginkább azonban amiatt bánkódott apám, hogy akkortájt úgy tűnt, választania kell majd a két nő között, akiket úgy szeretett.

Nagyanyám kilencéves korától egyedül nevelte apámat. Nagyapám a halálakor elegendő vagyont, kényelmes megélhetést biztosító jövedelmet hagyott a kis családra. Nagyanyám 1793-ban, amikor a jakobinus diktatúra tizenegy hónapos rémuralma megkezdődött, és tömegesen juttatták az embereket a guillotine-ra, hogy az állam iránti hűségüket kikényszerítsék, elmenekült Párizsból. Egy békés vidéken vásárolt birtokot, a fővárostól százötven mérföldnyire délre, Berry tartományban, amely Közép-Franciaország dombos, nagyrészt földművelő tájéka. A birtok Nohant-Vic kicsiny, kétszázhetvenkét főt számláló községének határában feküdt, Châteauroux és La Châtre városok között.

A XVI. Lajos-stílusban épült ház tágas volt, de nem hivalkodó. A tizennegyedik században vár állt a helyén, amelynek fennmaradt a harangtornya, és a poros harangszékben galambok adtak egymásnak találkát a cseréptető alatt. A földet megművelő bérlőgazdák parasztházai is a birtokon sorakoztak. Gyönyörű táj alkotta gyermekkorom helyszínét: mezők, tágas kertek, hatalmas erdők és az azokat összekötő Indre folyó.

Apa nélkül felnőtt apám magától értetődően lépett elő anyja védelmezőjévé. Levelezésükből nyilvánvaló a kölcsönös szeretet és elismerés, a mélységes bizalom – apám gyakran szinte egy szerelmes vágyódásával ír arról, mennyire szeretné látni az anyját.

Na de Sophie! Apám, akinek annyi alkalma volt rá, hogy előkelő, szép és művelt nők társaságát élvezze, első látásra őrülten beleszeretett Sophie-ba, aki valami egészen mást, többet ígért. Apám – tegyük hozzá, hogy sok más férfihoz hasonlóan – ellenállhatatlannak találta. Minél több időt töltött a társaságában, annál jobban belebolondult.

A fogságból szabadulva Párizsba utazott Sophie-hoz, aki akkortájt újfent egy tábornokkal élt. Sophie könyörgött apámnak, hogy vigye magával, amikor visszatér Nohant-ba. Még azt is felajánlotta az akkoriban pénztelen katona apámnak – aki sem akkor, sem később nem várta el soha, hogy az édesanyja pénzelje –, hogy ő fizetné az utat. Apám azt felelte, hogy anyám gondolja át alaposan, tőle függetlenül, hogy valóban őt választja-e, igazán ott kívánja-e hagyni a tábornokot, akinek jóvoltából olyan kényelmesen él. Apám tudta ugyanis, hogy a két szép szeméért neki sem adnak kenyeret.

Anyám szinte azonnal döntött: közölte apámmal, hogy az ő sorsában kíván osztozni, ő az igazi szerelme. Így hát ketten indultak Nohant-ba.

Apám azt tervezte, hogy nem mindjárt mutatja be egymásnak élete két legfontosabb asszonyát, hanem kivesz Sophie-nak egy szobát a három mérföldnyire levő La Châtre városában, a Tête Noire fogadóban. És majd alkalmas időpontban bemutatja az anyjának.

A Nohant-ban töltött első néhány nap elteltével apám hosszabb időkre elmaradt otthonról – az anyjának azt mondta, hogy a rokonokat látogatja. De nagyanyám megsejtette, hogy nő van a dologban, és egy nap a fia elé állt, hogy vallja be az igazat.

Apám beismerte, hogy Sophie-hoz jár el, elmondta, hogy a fogadóban vett ki neki szobát.

– Mindent feladott értem – mondta. – Hálás vagyok neki, és boldoggá tett, hogy engem választott.

Nagyanyám persze egészen másként látta a helyzetet. Zihált a keble, és remegett a feje búbján a csipkés szalagcsokor, amikor kijelentette, hogy ő márpedig látni sem kívánja Sophie-t. Korholta a fiát, hiszen botrányt okozhat egy ilyen nőszemély jelenléte, és felszólította, hogy azonnal küldje vissza Sophie-t Párizsba.

– Hány hosszú éven át nem ettem, nem aludtam napokig, úgy aggódtam érted! – mondta apámnak. – Úgy örültem, hogy hazajössz, és velem leszel, amíg nem kell visszatérned a seregbe. Most itt vagy ugyan velem, de lélekben máshol jársz, mindig csak őnála. Fiam, könyörgök, küldd el magadtól ezt a nőt, gondolj a jövődre!

Apám szokatlanul élesen válaszolt.

– Azt mondja anyám, hogy küldjem el, mintha holmi nőcske lenne, de hiszen mondom magának, hogy imádom Sophie-t! Hát nem anyám mutatta meg nekem Jean-Jacques Rousseau tanításait, aki szerint mindenki jónak születik, mindenki képes megváltoztatni az életét? Nem azt tanította nekem egész életében, hogy tiszteljem másokban a nemes jellemvonásokat, ne törődjem azzal, hogy milyen osztálybéliek?

Nagyanyám némán meredt apámra, képtelen volt szavakba önteni, hogy miért más az, amit egy anya esze és amit a szíve diktál.

Így vitatkoztak újra és újra, sebzetten, mindketten abban reménykedve, hogy majd a másik megérti, miért is van a másik félnek megcáfolhatatlanul igaza. A máskor vidám, anekdotázástól és nevetéstől hangos ebédlőasztalnál ekkoriban csak az evőeszközök koccanása és a cselédség halk szava hallatszott.

A helyzetet végül Jean-François Deschartres oldotta meg egy merész tettével, amely végzetes következményekkel járt.

Deschartres apám tanítója volt, világi pap, aki teológiát végzett, de nem szentelték fel, és a nagyanyám alkalmazásában állt. Végtelenül odaadóan szolgálta és szerette apámat meg a nagyanyámat.

Deschartres különc volt, sovány és magas, sápadt arcú, kék szemű alak. Tonzúráját megtartotta, és a kedvenc öltözete a térdnadrág, harisnya és sárga kamásli volt. Rossz időben mindig ugyanabban a régi, barna kabátban járt. Dadogott is, főleg, ha izgatott volt, márpedig néha úgy felzaklatta magát, mint egy öregasszony. A viselkedésében valami tébolyszerűséget lehetett felfedezni, mint aki az egyik tenyerén az Úristent, a másikban a beszélgetőtársát tartja, és azt latolgatja, hogy kire is figyeljen inkább teljes odaadással.

Mindazonáltal Deschartres rendkívül okos ember volt, és számos tárgyat remekül tanított. A szerelmet és a szenvedélyt azonban nem értette. Embertársai elnézendő gyengeségének tekintette az érzelmeket, a személyiség apró hibáinak, amelyektől ő – szerencsére – mentes volt.

Deschartres bizonyára igen megszenvedte az apám és nagyanyám közötti szóváltásokat, hiszen soha azelőtt ilyesmit nem tapasztalt. Ezért egy reggel, amikor a ház népe még aludt, elindult, hogy felkeresse Sophie-t. Az volt a szándéka, hogy rávegye: a békesség kedvéért azonnal távozzon.

Indulás előtt szedett egy csokor virágot, és az úton odafelé magában elismételgette, hogy mit mond majd neki. A fogadóhoz érve felszaladt a szobához vezető lépcsőkön, és bekopogott.

Nem jött válasz.

Újra kopogott, most már hangosabban, mire halk, dallamos hang felelt: – Maurice?

– Maurice nevelője van itt, François Deschartres. – Hirtelen a fejébe tolult a vér, kiverte az izzadság. Megtörölte a száját, előrehajolt, és ellentmondást nem tűrő hangon szólt be az ajtón. – Fontos üzenetet hoztam önnek. – Az ajtóra tapasztotta a fülét, és várta a választ. Hallotta, hogy bent valaki végigsiet a szobán, és gyorsan ruhát kap magára. Aztán feltárult az ajtó.

Deschartres a látvány nyomán előbb szóhoz sem jutott: Sophie éppen akkor ébredt, szív alakú arcán rózsaszínes volt a pír. A hatalmas, fekete szeme gyönyörű volt, a tekintete nyílt. Mezítláb állt ott, fekete haját nem tűzte fel, tincsei az arcát keretezve omlottak a vállára. A keble dús volt, a dereka keskeny, és perzselően bájos megjelenése csak fokozta a látványt.

Deschartres megkérdezte, beléphet-e.

– Hát persze – felelte Sophie kedvesen, és oldalt lépett, hogy beengedje látogatóját. Aprócska termetét látva még a szikkadt lelkű Deschartres is bizonyára habozott, hogy ugyan miként adja elő a rideg parancsot ennek a törékeny teremtésnek.

Odanyújtotta a csokrot: Sophie rá sem nézett, úgy vette át.

– Történt valami?

– Csupán egyvalami – felelte Deschartres. – Az ön ittléte fájó éket vert Maurice és édesanyja közé, akit a világon mindenkinél jobban imád. Mindennaposak közöttük az elkeseredett veszekedések, márpedig jómagam is tanúsíthatom, mily idegen ez tőlük, hiszen mindig is rendkívüli egyetértés volt kettejük között. Azért jöttem, hogy megkérjem önt, térjen vissza Párizsba. Maurice azt állítja, hogy ön szereti őt: mi mással bizonyítaná jobban a szerelmét, mint azzal, hogy megmenti a szörnyű fájdalomtól, amelyet most okoz neki? Engedje, hogy a távolság és az idő révén felszabaduljon e szörnyű nyomás alól – elvégre a fogságból is csak nemrégiben tért vissza! Bizonyára nem kell magyaráznom, hogy miért nem egymásnak valók. Neki most békességre, gondoskodásra és nyugalomra van szüksége. Kegyeskedjék összeszedni a holmiját, és én elrendezem…

– Tűnjön el a szemem elől, maga ostoba! – kiáltott fel Sophie, és a földhöz vágta a csokrot. – Menjen vissza az imádott úrnőjéhez, és csak csókolgassa az aszott lábát! Ne akarjon Maurice és az én boldogságom útjába állni ezzel a nevetséges követelőzéssel. Azt hiszi, nem tudom, mire van most Maurice-nak szüksége? Az biztos, hogy nem az anyjára!

Azzal a törékeny kis teremtés kituszkolta Deschartres-t a szobából, becsapta és bezárta mögötte az ajtót.

A férfi felháborodottan újra és újra bekopogott az ajtón, de hiába.

– Legyen úgy, ahogy akarja, maga tudatlan nőszemély! – kiáltott fel végül. – Kihívom a hatóságot, nem tehetek mást. Majd akkor meglátjuk, meddig maradhat itt, hogy szövögesse a kis hálóját! Olcsó kis szajha maga, méltán veszik semmibe a tisztességes emberek, semmi keresnivalója itt!

– Ne féljen, el is megyek erről az isten háta mögötti helyről – kiabálta ki neki Sophie. – De majd meglátja, hogy Maurice-t is magammal viszem! Magának fogalma sincs róla, mennyire imád engem. Naponta könyörög, hogy menjek hozzá feleségül! El is viszem magammal, és soha vissza sem térünk!

A felzaklatott nevelő el is ment előbb a zsandárokhoz, aztán a polgármesterhez, és drámai szavakkal ecsetelte előttük, hogy miért kötelesek kipenderíteni ezt a veszélyes betolakodót, aki befészkelte magát a fogadóba, és nem hallgat a jó szóra, nem hajlandó távozni, pedig senki sem kívánja a jelenlétét. Milyen szörnyű galibát okozott már eddig is! Lelki gyötrelmeknek teszi ki Napóleon hadseregének egyik kitüntetett, a fogságból nemrég szabadult tisztjét, és a tiszt édesanyját, Madame Dupin-t, aki előkelő úrhölgy, egy szent asszony, amint azt az urak is bizonyára tudják. A hölgyet mélyen aggasztja a betolakodó ittléte, könnyekkel és gyötrő nyugtalanságban telnek napjai. Ki tudja, meddig bírja ki az egészsége ezt a csapást? A nőcskét azonnal fel kell szólítani a távozásra. Csak találnak valami okot rá, hogy elküldjék. Mondjuk hiányosak az iratai. Vagy hibásak. De találjanak valami megoldást, még ha ehhez be is kell őt börtönözniük!

Deschartres bizonyára szentül hitte, hogy helyesen cselekszik. Biztos volt benne, hogy Maurice megérti majd, miért bölcs döntés eltávolíttatni ezt az ingerlő és zavaró személyt, aki mellesleg annyival alatta áll rangban is. Megérti majd Maurice, ha már nem lesz itt Sophie, hogy miért kellett távoznia. Nem lesz ez nehezebb, mint egykor, amikor a kis Maurice hangosan tiltakozott, ha Deschartres ágyba küldte, de mindjárt elaludt, amint letette fejét a párnára.

A felbuzdult zsandárok betörtek anyám ajtaján, ám ott egy zokogó angyalt láttak, egy fehér ruhás szépséget, egy mezítlábas, gyenge teremtést. Ezek a férfiak Deschartres-ral ellentétben fogékonyak voltak anyám bájaira, ezért a felháborodásuk helyébe csakhamar szánalom költözött. Jóindulatú kérdéseikre anyám elmondta a hatóságnak az igazat: azt, hogy Itáliában ismerte meg apámat, és egymásba szerettek. Egy gazdag tábornokot hagyott el a szegény főhadnagy kedvéért, a szívére hallgatva a szerelmet választotta a gazdaság és a kényelem helyett. Hát bűn ez?

Deschartres, aki eközben az ajtó előtt várakozott, csak akkor volt hajlandó elmenni, amikor a zsandárok megnyugtatták, hogy rábírják majd anyámat, még aznap utazzon vissza Párizsba.

Alig ment el Deschartres, amikor lóhalálában megérkezett apám, miután megtudta, hogy a nevelője milyen célzattal járt a szíve választottjánál. Közismert igazság, hogy a szerelmesek szenvedélyét semmi sem izzítja fel úgy, mint az, ha mások elválasztanák őket. Apám is azonnal rohant, hogy megvédelmezze a kedvesét. Leugrott a lováról, felszáguldott a lépcsőn a szobába, és a karjába kapta Sophie-t. Gyengéden letörölte a könnyeit, megcsókolta a homlokát, az arcát, az ajkát és a két tenyerét. Könyörgött, hogy bocsássa meg a családja viselkedését, és kijelentette, hogy ezennel meg is tagadja őket. Üljön postakocsira, utazzon vissza Párizsba, ő is hamarosan utánamegy.

Eközben a nohant-i házban Deschartres lihegve és kivörösödve, a maga igazától szinte fuldokolva adta elő nagyanyámnak, hogy bizony jogosak a fenntartásai apám szeretőjét illetően.

– A köznép legalja az ilyen – szónokolt az ebédlőben fel-alá járkálva. – Bárdolatlan és önző, egészen neveletlen. Jól gondolja, asszonyom, hogy Maurice minél hamarabb megszabadul tőle, annál jobb. Egészen megzavarta a fejét ez a nőszemély, képtelen mellette a józan belátásra, pedig minden szempontból fölötte áll, a vak is láthatja!

Ekkor toppant be apám, zihálva, feldúltan. Deschartres szólni próbált, de apám neki hátat fordítva és róla tudomást sem véve mindjárt az anyja elébe állt, és kijelentette, hogy most azonnal kénytelen elmenni hazulról, mert különben mindjárt kitekeri a nevelője nyakát. Néhány napra Châteauroux-ba megy, barátokhoz, hogy tisztázódjon a fejében a zűrzavar – amikor visszatér, majd mindent nyugodtabb körülmények között megbeszélnek.

– Ismét elmész tőlem tehát – sírta el magát a nagyanyám. – Úgy fáj nekem, hogy elmész, hiszen nincs más vágyam ezen a világon, mint hogy itt legyél mellettem!

És az én csatákban kivont karddal rohanó, ágyútűzben nyargaló, sebesülést és fogságot tűrő apám tehetetlen volt az anyja könnyeivel szemben.

Megenyhült szívvel ölelte át nagyanyámat, megcsókolta a feje búbját, és a karjában ringatta, úgy mondta:

– Anyám, drága anyám, látja, hogy kivetkőztünk magunkból! Engedjen el, rövid időre távoznék, hadd gondolkodjam. So­phie miatt sose aggódjon! Ki tudja, talán Párizsba utazik, hogy egy másik férfi karjában vigasztalódjon, és akkor kiderül, hogy valóban akkora ostoba vagyok, mint ahogy anyám mondja. De most engedjen el, és adja rám az áldását, hamarosan sokkal jobb kedélyállapotban térek majd vissza magához meg ehhez a semmirekellő Deschartres-hoz.

Apám pontosan tudta, hogy képtelen lesz sokáig haragudni a nevelőjére, hiszen tulajdonképpen igen szerették egymást. Deschartres nemcsak tanította, de kisgyermekkorától fogva nevelte is őt, és apám lélekben meg szellemben egyre gazdagodott e hóbortos lény keze alatt, aki irodalomra és természettudományokra tanította, és hosszú gyalogutakra vitte Nohant-ban és környékén, sokszor vállán cipelve haza az alvó gyermeket.

Apám elutazott hát a barátokhoz, ahonnan hosszú levelet küldött nagyanyámnak, és egyebek közt ezt írta: „Deschartres-nak igaza van, hogy egyes nők nem többek ringyónál, szajhánál. Az ilyenektől én is idegenkedem és távol tartom magam. Nem vagyok kicsapongó, ezért nem pazarlom rájuk az erőmet, és nem vagyok gazdag, így hát nem tudom eltartani az effélét. Ám egy érző szívű nőt nem illethetnek ilyen gyarló szavak. A szerelem tüze mindent megtisztít.” Mindazonáltal megnyugtatta az anyját, hogy nem gondol nősülésre, és Sophie sem nógatja.

Pár nappal később visszatért a nohant-i házba. Könnyek között békült ki Deschartres-ral, aki éppen morcosan álldogált a ház előtt, és a kertésszel arról vitatkozott, hogy hová ültessék ki a salátapalántákat. Apám azonban nem sokkal ezután Párizsba utazott, és ott is maradt, hol ezzel, hol azzal az ürüggyel. Nagyanyám sejtette, mégpedig joggal, hogy valójában Sophie miatt marad távol. Apám utóbb visszatért Nohant-ba, és úgy látszott, őszintén igyekszik elfeledni Sophie-t.

Nem sok sikerrel. Hatalmas erő lakozik a szívben, eléri, amit akar. Apám végül visszatért Párizsba, Sophie-hoz, és amikor a hadsereggel útnak indult, Sophie is táborról táborra követte.

Anyám a születésem előtt egy héttel elhatározta, hogy márpedig az ő gyermeke törvényesen fog megszületni, méghozzá Párizsban. Apám eltávozást kapott, hogy a fővárosba utazhasson, ahol anyámmal polgári esküvőt kötött. Nagyanyámat nem értesítették – két évig mit sem tudott a dologról. Apám eleinte próbálkozott ugyan, már az esküvő másnapján Nohant-ba utazott, hogy mindent elmondjon az anyjának. Bizonyára lerítt róla az idegesség, mert nagyanyám megsejtette a látogatása okát, és zokogásban tört ki, hogy apám őt már nem is szereti, különben hogyan lenne képes olyan nővel élni, akit ő ellenez. Apám tehát elhallgatta, hogy feleségül vette imádott kedvesét, és csak azt bizonygatta nagyanyámnak, hogy őt bizony mennyire szereti.