Főkép

Ahhoz a korosztályhoz tartozom, akinek a középiskolai földrajzi atlaszában Magyarország déli szomszédja még csupán egyetlen ország volt: Jugoszlávia. Majd a kilencvenes évek elején elindult egy hosszú, véres küzdelem, háborúskodás, aminek a végeredménye jól látható, ha egy mai térképet a kezünkbe veszünk. Alen Mešković a délszláv konfliktus kellős közepébe csöppenti az olvasót, és főhőséül egy kamaszt, egy tizenévest, Emirt választja, aki – fogalmazhatjuk így – egyik napról a másikra lesz jugoszláv állampolgárból bosnyák. Emír persze túl fiatal még ahhoz, hogy valójában felfogja, mi történik körülötte: őt csak az érdekli, hogy befejezhesse az általános iskolát, jogosítványt szerezzen, és persze, hogy a barátaival szórakozzanak, bulizzanak, s mindeközben magnójukból düböröghessen a heavy metal.

 

Ám ez a nyár soha nem jön el. Emir otthonát feldúlják, a szerbek családjával együtt Horvátországba hurcolják – és a hosszú út során a bátyját, Nenot elszakítják tőlük. Ez a szörnyű nap beleég Emir szívébe, és mialatt a menekülttáborban telnek a napjai (ami valójában egy régi pártüdülő a horvát tengerparton), titkon abban reménykedik, hogy bátyja jól van és hamarosan csatlakozhat hozzájuk.

 

Maga a regény megközelítőleg két év eseményeit dolgozza fel, és bár tudjuk, hogy a térségben dúl a háború, és a szerbek, horvátok, bosnyákok konfliktusa még a menekülttáboron belül is fennáll, mégsem érezhetjük ennek a súlyát, mert a szerző Emir „túlélését” helyezte a középpontba. A fiú igyekszik beilleszkedni, ami a körülményekhez képest sikerül is. Elkezdi a tanulmányait a technikumban, mellette pedig villanyszerelő-segédként melózik, hogy legyen pénze szórakozásra. És mindenekelőtt igaz barátságokat köt, amelyek legfőképpen az azonos érdeklődési körön, a zenén alapszik. Ó, igen, a zene! Mindvégig nagyon hangsúlyos szerepet kap a történetben: Emir számára az egyik legfontosabb dolog a világon a metal zene (a másik pedig a csajok). Én szintén e műfaj kedvelője vagyok, éppen ezért kifejezetten jól esett, hogy Emir és barátai Iron Maident, Metallicát, Helloweent és a korszak hasonló népszerű bandáit hallgatták. (Bár azért azon nagyon csodálkozom, hogy senki sem rukkolt elő a Judas Priesttel). A fiatalok rendszeresen járnak egy Ukulele jam nevű szórakozóhelyre, ahol „zúzhatnak”, headbangelhetnek, ahol „leereszthetik a gőzt”. Ugye sokaknak ismerős szituáció ez?

 

A szerző engem megnyert azzal, hogy egy tizenéves „szájába adta a szavakat”. Egyrészt kezdettől fogva csíptem Emirt, ahogy már említettem részben a zenei ízlése miatt, de főképp amiatt, ahogyan viszonyul a világhoz. Még abban a szorult helyzetben, még a menekülttáborban is életrevaló (sokkal inkább, mint például a szülei, akik csupán arra várnak, hogy visszatérhessenek „őseik fészkébe”), nyitottan, pozitívan kezeli a problémáit. Mindvégig olyan volt ő nekem, mint egy barát, akiért szurkoltam, amikor bosnyákként problémái adódnak a horvát oktatási rendszerrel, amikor a villanyszerelő meló közben majdnem halálos áramütés éri, amikor az összekuporgatott keresetéből végre először ellátogathat az Ukulele jambe, vagy amikor a barátai sorban Svédországot választják hazájuknak, de neki maradnia kell.

 

Alen Mešković prózája más szempontból is figyelemreméltó: mindvégig fenn tudja tartani a figyelmünket, a lelkesedésünket. Az a fajta szöveg ez, ami magával sodor: észre sem veszed, és hipp-hopp, már el is olvastad. A regény folytatása tavaly jelent meg Dániában, nagyon remélem, hogy nem kell sokáig várnunk a magyar fordítására, mert engem nagyon érdekel Emir további sorsa.