Jeanette Winterson: Az időszakadék

Nagyon nehéznek találtam úgy írni egy feldolgozásról, hogy nem szerettem az eredeti művet; ennyire egyértelmű ellenszenvet még egy Shakespeare művel szemben sem éreztem. Hiába olvastam a Téli regéről, hogy igazából ez a darab inkább tündérmese, mégsem tudtam elfogadni, mivel a kiinduló pontját hamisnak éreztem. Jeanette Winterson átirata hű maradt az eredetihez és az általam hibának érzett elemet ő sem igazán „javította”. Ennek ellenére Az időszakadék egy élvezetes, létjogosultsággal bíró feldolgozás lett.

Leo Kaiser egy sikeres férfi, gazdag befektető, boldog házasságban él, egy gyereke van, felesége éppen a másodikkal terhes. Azonban a fejébe befészkeli magát egy makacs gyanú, hogy a neje megcsalja, mégpedig a legjobb barátjával, Xenóval. A férfi nem nyugszik, ragaszkodik téveszméjéhez: megtagadja az újszülöttet, mindenkit elüldöz magától, és a végén elveszíti fiát és frissen megszületett lányát is. A lányt egy özvegy férfi találja meg, és elhatározza, sajátjaként felneveli. 16 évet ugrunk előre, amikor is kiderül, hogy Xeno fia, Zel és Leo lánya, Perdita, múltjukról mit sem tudva, egymásba szeretnek. Ez pedig segít abban, hogy a szülők is megbékéljenek sorsukkal.

A fenti történettel pedig az volt a gondom mind az eredeti, mind az átirat esetén, hogy egyáltalán nem érthető az a fordulat, ami a főszereplő fejében bekövetkezik. Nincs magyarázat a kérdésre, hogy miért kezdi el gyanúsítani feleségét és barátját. Erre a feldolgozás valami halvány választ kínál, de az sem volt annyira hangsúlyos, hogy elfogadtassa velem a darab számomra így abszurdnak minősülő elemeit. Winterson ennél talán jobban a szereplőbe bújhatott volna, jobban meg kellett volna ismernünk Leót. Ez persze kicsi adósság, amit a regény a többi pontján erőteljesen pótol.

Elsősorban prózájával, Az időszakadék ugyanis egy gyönyörűen megírt könyv, már-már lírai. Winterson átirata az időre helyezi a hangsúlyt, hogyan változtatnak, perdítenek meg tengelyük körül bennünket az örökké múló napok, hogyan leszünk egyre többek és egyúttal kevesebbek is a homokszemek pergésében. Meg lehet-e váltani a saját hibáinkat, és a gyerekek tettei megválthatják-e a szülők bűneit? Erre pedig csak az idő nyújthat választ, csak az idő teheti lehetővé, hogy átlássunk a pillanatnyi érzelmeken és meglássuk magunkat a homályban, tetteinket, motivációinkat, s így megtisztulva újjákezdhetjük, amit elrontottunk.

Ennek kifejezésére pedig mindent megtesz a szerző: kicsit olyan, mintha az idő válna a könyv főszereplőjévé, egy háttérben folyamatosan munkálkodó nagy erővé, ami segít a szereplőknek. Hőseink folyamatosan reflektálnak rá, megpróbálják értelmezni, így adva meg a regény koherenciáját és dinamikáját. Emellett pedig nagyon emberivé és megérthetővé válik a történet azáltal, hogy megismerjük a múltat, a jelent, és ígéretet kapunk a jövőre is.

A feldolgozás jól játszik a szereplőkkel is, mindegyikük önmaga marad, de kapnak olyan egyedi ízt, amely tökéletesen illeszkedik a modern, amerikai és brit felső tízezer életéhez. Így lesz Leóból befektető, feleségéből, Mimiből énekes, Xenóból játéktervező, de mindegyik karakter megtalálja a maga helyét a XXI. századi káoszban. A legnagyobb erény mégis az, ahogy Winterson beszélteti, cselekedteti hőseit, így jobban megismerjük, megszeretjük őket.

A Téli rege modern változata csodásan megírt, élő alkotás, amiért meg kell dolgozni, mert nem adja könnyen megoldását. De hagyni kell, hogy hasson prózája, filozófiája, és élvezni fogja bármelyik olvasó. Nekem nem lett a kedvencem, de továbbra is kíváncsi vagyok a Shakespeare művek feldolgozásaira, mert a bárd művészete minden korban aktuális tanulságokkal szolgál; meg kell ízlelni gondolatait újra és újra, más-más köntösben.