2016 legmaradandóbb zenei élményei
Írta: ekultura.hu | 2017. 01. 05.
Zenét hallgatni mindenkit szeret – még az ekultura.hu szerkesztősége is. Rádióban, lemezről, élőben, videókat nézegetve, szinte mindegy is: csupán a fülbemászó dallam, az emlékezetes hangzás, a különleges zenei élmény a fontos. Idén év elején azt a célt tűztük ki magunk elé, hogy összeszedjük, melyek voltak a 2016-os év legmaradandóbb zenei élményei – legyen szó új vagy régebbi lemezről, esetleg különálló dalról, koncertélményről.
Természetesen most sem azt kerestük, amit mindenféle indokoknál fogva a legjobbnak hívhatunk, hanem azt, ami igazán megfogott minket, aminél úgy érezzük, hogy még sokáig fogunk rá emlékezni. Az „eredményre” tekintve úgy tűnik, elég széles palettáról válogatott mindenki: metáltól a világzenéig, alternatív elektronikus-pop-rockon át a cappelláig, magyar és külföldi előadó egyaránt minden megtalálható a „győztesek” között. Reméljük, 2017 legalább ilyen jó lesz zeneileg.
Débali
Earthside: Mob Mentality (feat. Lajon Witherspoon & MSSO)
Ha mindenképpen ki kellene emelni az elmúlt évből dalt, amelyre ráleltem, akkor az Earthside egyik dala lenne az. Teljesen véletlenül akadtam rá, az egyik honlapon volt belinkelve, és amikor megláttam, hogy Lajon a Sevendust-ból énekel a számban, akkor már biztos voltam benne, hogy rá kell kattintanom. Végre egy progresszív rock/metál zenekar, ahol nem arról szólnak a szerzemények, hogy egymásra licitálva, végetnemérő szólózásokkal múlatják a tagok az időt. Nincsenek parasztvakító szólók, csak hangulatos témák, ráadásul nagyzenekari kísérettel. Nagyon pöpec!
Ferencz Anita
Skillet (Akvárium, 2016. december 3.)
Az idei év nálam a koncertek éve volt, soha nem hallottam még ennyi előadót élőben. Nem is egyszerű egyet kiválasztani közülük, de mégis megpróbálom. December 3-án végre önálló koncerttel látogatott hazánkba a Skillet, akik egy amerikai keresztény rockbanda. Az Akváriumban egy tűt is nehezen lehetett volna elejteni, annyian voltak, nekem szerencsére sikerült a második sorban végigtombolnom a zenéket. A zenekar szerencsére egy remek playlistet állított össze, nagyon ütős koncertet adtak, az énekes pedig többször is kijött a nézőkhöz és annyi emberrel pacsizott le, amennyivel csak tudott. Itt igazán érezted azt, hogy a zenekart ez élteti, hogy közönség előtt játszhat.
Galamb Zoltán
Pentatonix: Christmas (CD)
Furcsa, hogy ami a Pentatonixot megkülönbözteti a többi a cappella csapattól, már eddig is jelen volt minden felvételükben, az igazi áttörést nálam mégis ezzel a karácsonyi albummal érték el. És nem a „Hallelujah” miatt, habár tagadhatatlanul gyönyörű lett a feldolgozás. Valószínűleg a dalok kiválasztása a különbség. A mai popzene valahogy mindig önmaga marad, hiába hagyják ki belőle az elektronikát (amit ráadásul a szájdobolás meglehetően hűen utánoz), az eredetieknél lényegesen jobb értelmezésekkel pedig legfeljebb egy Postmodern Jukebox tud előállni (koncertélményként egyébként az ő előadásuk jelentette idén a csúcsot). Ezekben a karácsonyi dalokban viszont teljesen felszabadul a társaság, játszanak a hangjukkal, a motívumokkal, hol mintha a King’s Singers szólna, hol egy utcai csapat, hol egy hagyományos kórustól alig eltérő hangzást hallunk, hol valami egészen korszerűt, vagyis az album minden pillanata váratlan élménnyel képes szolgálni – és ami a legmeglepőbb, még a huszadik újrahallgatás után is. Azt hiszem, minden év végén előveszem majd, ahogy Faith Hill hasonló lemezét vagy a Christopher Hogwood-féle Messiást, és ezekkel együtt örök karácsonyi kedvenc lesz.
Galgóczi Tamás
A világzenéről szubjektíven rovatnak köszönhetően nálam ez az év főleg a zenéről szólt, így picit bajban vagyok, amikor egyet kell kiválasztanom a lejátszómban megfordult több mint száz lemez közül. Ráadásul nagyon sok remek album volt közöttük, nem egyet időről-időre újra meghallgatok, annyira tetszenek. Az erős felhozatal miatt sokáig hezitáltam a Góbé és a Tuuletar között, de végül, számomra is meglepő módon a WagakkiBand lett a befutó. Egyrészt az egzotikum miatt, hiszen ők egy pillanatig sem felejtik el szülőföldjük dallamait (Japán), amelyek nyugati füllel legalább annyira különlegesek, mint mondjuk a chilis csoki a pigmeusoknak. Másrészt pedig azért szeretem őket, mert a népzenei alapokat, illetve a hagyományos hangszereket sikeresen ötvözik a rockzenével. Ráadásul mindkét rész egyformán fontos a zenéjükben, a samiszen vagy a sakuhacsi nem díszként van jelen, hanem szerves részét képezik a muzsikának – és akkor még egy szót sem szóltam a társulat dalszerzői tehetségéről, márpedig ezen a téren sem kispályások.
Gáti Viktor
Black Sabbath (Budapest Aréna, 2016. június 1.)
Az Angliában alakult Black Sabbath közel fél évszázad után, hónapokon belül végleg beszünteti működését. A számos tagcserével és súlyos válságokkal tagolt pályafutás során a zenekar a heavy metal stílust számos alapvető, klasszikus lemezzel gazdagította, sőt sokak szerint egyenesen ők felelősek a zenei irányzat létrejöttéért. A zenekar az eredeti felállás három tagjával, Tony Iommi gitárossal, Ozzy Osbourne énekessel és Geezer Butler basszusgitárossal, kiegészülve Ozzy dobosával, Tommy Clufetosszal indult utolsó körútjára 2016 elején, melynek első európai állomása a Budapest Aréna volt június 1-jén.
Ugyan az estét egy remek fiatal, a klasszikus rock zenét mai frissességgel kezelő amerikai kvintett, a Rival Sons kezdte meg, pazar műsorukat a közönség zöme számára a figyelem perifériájára szorította a nagy öregek történelmi jelentőségű előadása. Visszafogott, mégis lebilincselő színpadkép, világklasszis hangzás és leírhatatlan atmoszféra járta át a csarnokot és a felcsendülő, örök érvényű klasszikus dalokat: a „War Pigs”, a „Black Sabbath”, a „Snowblind”, a „Children Of The Grave” és társaik felejthetetlen élményt nyújtottak tizenéves és hetven éves számára egyaránt. Az estét mi más zárhatta volna, mint a „Paranoid”, melyet állva, ujjongva hallgatott végig a teltházat produkáló publikum.
A Black Sabbath búcsúja, zenerajongásom egyik legfontosabb eseményeként, örök emlék marad.
Kökény Pali
Bárhogy is gondolkodom, akármit is próbálok kipréselni magamból a 2016-os zenei évet illetően, végül mindig a Bon Iver legújabb lemezéhez lyukadok ki. Már az első részletek megjelenésekor biztos voltam benne, hogy valami nagyon nagy készül itt, de nem gondoltam volna, hogy az első lemez alapmű-értékéhez maximálisan felnövő, de mégis mindenben újat hozó albumot kapok. Justin Vernon fogta a For Emma, Forever Ago finom érzékenységét, és átszűrte a modern kor glitch-kultúráján, töredezettségén, nosztalgia iránti vágyakozásán, és a végeredmény egy újkori urbánus nomád népdalgyűjtemény lett. Digitális emlékdarabok, érzelmi töredékek, tökéletlenségükben tökéletes dalocskák az emberi és a körülöttünk élő-haló természetről. Időtlen korlenyomat 34 percben. Magamnak se merném bevallani hányszor ment le a „715 - CR∑∑KS” vagy a „29 #Strafford APTS” a lejátszómban, de abban biztos vagyok, hogy a 22, A Million bekerült azok közé a lemezek közé, amiket életem végéig hallgatni fogok. Rólam szól, rólad szól, nekem szól, neked szól.
Lipka Bori
Lindsey Stirling – Andrew McMahon: Something Wild
Ritkán fordul elő, hogy egy-egy számot rongyosra tudok hallgatni. Lindsey Stirlingnek idén két számmal is sikerült elérnie: nyár közepéig a „Shatter Me”-t végtelenítve motivációs zeneként, miután pedig július közepén kiköltöztem Szlovéniába, és többé már nem motivációra volt szükségem, hogy ezt meg merjem tenni, hanem inspirációra a mindennapokhoz, az új rutin kialakításához, az új lehetőségeim és a környék felfedezéséhez, a „Something Wild” vette át a helyét. És ott maradt azóta is. Amellett pedig, hogy megszámlálhatatlanul sokszor végighallgattam, azon kevés zenék közé tartozik, amelyeknek a klipjét is képes vagyok ezerszer végignézni.
Németh Beatrix
Green Day: Revolution Radio (CD)
Egyértelmű választás, az új Green Day album, a Revolution Radio. Az utóbbi hónapokat már csak velük voltam képes átvészelni, és elképesztő, mennyire megérintett. Újra otthont talált bennem minden akkord, és közös ütemre vert a szívünk. Ismét 15 éves voltam, és a zene otthonosan ölelt magához, mintha mindig is ott lett volna. A számomra totálisan érdektelen ¡Uno! ¡Dos! ¡Tré! után felért ez egy hazatéréssel.
Rozsonits Judit
Postmodern Jukebox (MOM Sportközpont, 2016. május 27.)
Számomra egyértelmű, hogy a kritikán aluli akusztikai viszonyoktól függetlenül is a Postmodern Jukebox-koncert Budapesten. A kedvencemet is eltolták, bár az az énekesnő nem volt ott, akit én nagyon vártam (Ariana Savalas), de talán majd idén, mert az biztos, hogy a kedves, PMJB-szerető barátaimmal ismét ott leszünk!
Szabó Dominik
Muse (24. Sziget Fesztivál, 2016. augusztus 13.)
Annak ellenére, hogy idén az év második felében próbáltam minél több újdonságot hallgatni, a legemlékezetesebb élményem egyértelműen az első (de remélem, hogy nem az utolsó) Muse koncertem lett. Beleborzongtam, amikor az első riff feldübörgött a nagyszínpad előtt, és ez még tényleg csak az első pár másodperc. Remekül összerakott setlist, kemény, őszinte, még véletlenül sem alibiző játék – kirobbanó energiák, őszinte és szerethető stílus, kemény stadionrock. Benne volt az egészen elborult és elszállós Muse, meg a zúzós gitárzene is, és én mindkettőért odavoltam. Gyakorlatilag tökéletes másfél órában volt részem (engedtessék meg, hogy ebbe a hitbe ringassam magam); remélem, még máskor is lesz alkalmam meghallgatni őket élőben.
Takács Gábor
Lost Years: Nuclear (CD)
Kész, vége, a synthwave örökre elragadott. Nem szeretem a túltolt nosztalgiát, de az ilyen fajta, a nyolcvanas éveket megidéző hangzás engem levesz a lábamról. Sok synthwave albumot hallgattam tavaly, de kiemelkedő talán a Lost Years nevű svéd formáció, akiknek a számai a Kung Fury című rövidfilmből lehetnek ismerősek (különösen a „West Side Lane”). Ismerkedésnek talán a Nuclear című albumukat ajánlanám, ami mindössze három tracket tartalmaz, de szerintem remekül megalapozza az ember útját a többi albumukhoz.
Uzseka Norbert
Thy Catafalque: Meta (CD)
Ebben az évben is Kátai Tamás Thy Catafalque nevű „avantgarde metal” projectje volt (lesz?) a legmaradandóbb élmény számomra, ahogy múlt évben is a T.C. lemezét választottam ide. Ez az új album sok mindenben különbözik az előzőtől, például messze nem annyira sötét, félelmetes és komor, de így is pár hangból felismerhető, hogy kinek a zenéje. Tamás amúgy ebben az évben a saját neve alatt és Neolunar címmel is adott ki egy-egy albumot, melyekben jóval kevesebb a metal, de annál több a hangulatfestő illetve elektronikus rész, és ugyanúgy lenyűgözőek. Hanem azért a „Vonatút az éjszakában (Ady Endre Intercity)” az év dala számomra, és az a Metán hallható. De az egész anyag valami végtelenül sajátos utazás, olyan tereken és időkben, amik néha távolinak és régmúltnak tűnnek, néha meg mintha itt lennének, csak egyet kellene lépni, s már oda is érnénk...
Vörös Eszter
Leningrad (24. Sziget Fesztivál, 2016. augusztus 13.)
Tavaly már két napot sikerült kint töltenem a Sziget Fesztiválon, és ez már önmagában hatalmas élmény, de itt is ki kell emelnem szombat esti Leningrad koncertet. Amíg a Sziget közönségének nagy része a szomszédos Muse koncerten tombolt, én inkább a világzenei színpad felé vettem az irányt, mert pár meghallgatott szám után nagyon kíváncsi voltam erre hatalmas létszámú orosz zenekarra. Amúgy nem nevezném magamat nagy ska-rajongónak, jobbára nem is tudom pontosan, mit takar ez a műfaji megnevezés, valószínűleg az orosz nyelv iránti rajongásom vonzott inkább erre a koncertre. De totálisan megérte! Még akkor is, ha voltak pillanatok, amikor reálisnak tűnt, hogy a tömegben ha nem is agyon, de legalábbis kellemetlen mértékben meg fognak taposni – egyszerűen hihetetlen nagy buli volt! Nem csoda, hogy Robbie Williams is úgy akar bulizni, mint az oroszok – van is mit tanulni tőlük. Ritkán látni ennyire eleven, színes, pörgős, kegyetlenül végigmulatott koncertet, remélem lesz még alkalmam máskor is hallani őket – addigra talán már a szöveg is menni fog fejből.