Főkép

Hogy, hogy nem, idén csak két napot töltök kint a Szigeten, és hát megnézendő programból évről évre egyre csak több lesz, úgyhogy korai kezdést határoztam el magamnak – már csak azért is, mert bizonyos esetekben a várakozást is bele kell kalkulálni a menetrendbe. A Lumináriumnál például a tíz-tizenöt perces bent töltött időre legalább negyven-ötven percnyi sorban állást érdemes elképzelni, de az élmény mindenképpen megéri. Az idei évben a Trilumin fantázianevű PVC szín- és formaorgia debütált a fesztiválon, ami az előzőkhöz képest nekem sokkal izgalmasabbnak tűnt. Egyrészt monokróm részt még sosem láttam korábban a Lumináriumban (kifejezetten érdekes az egyébként sok színes után), másrészt pedig idén az egyik dómban határozottan érzékelhető volt az iráni-iszlám hatás a geometriákban, a formákban, a motívumokban. Ide betérni mindig izgalmas – ugyan a rövid tartózkodási idő sok pihenésre vagy relaxációra kevés, de pár percet leülni és figyelni a formákat (no meg a zenét) mindig kellemes.

 

Nem mintha egyébként csak simán nézelődni ne lenne az: a Szigeten akármerre is sétáljon az ember, mindig belefut valami érdekesbe, szórakoztatóba, izgalmasba. Mondjuk ott az újabban Vándor Vurstli névre hallgató cirkuszi különítmény, ami érzésem szerint azért a külföldieknek egy kicsit meglepőbb vagy legalábbis kevésbé nosztalgikus, mint nekünk, magyaroknak. Vagy ott vannak a kis utcaszínházak – például a spanyol Brincadeira dobosai vagy a lengyel Teatr Grey i Ludzie steampunk-gólyalábasai –, akik az egyszerű utcaképbe is színt visznek, hogy megállítsák a tömeget, és valami újdonsággal lepjék meg. És akkor még nem beszéltem az Artzone különlegességeiről, az Art of Freedom pályázat úton-útfélen felbukkanó csodáiról vagy a Múzeumi Negyed (idén kiegészülve a Sátor Határok Nélkül projekttel) kulturális érdekességeiről...

 

De talán térjünk rá a zenére, mégis azért látogatunk ki elsősorban a fesztiválra. Az idei évet a Quimby-vel nyitottam – gondoltam, bennük úgysem fogok csalódni, kellően felpörget a nap további részére, és talán bemelegítem kicsit a hangszálaimat is, később úgyis szükség lesz még rájuk. Ehhez képest azért nem volt felhőtlen a boldogságom: mondjuk kétségtelen, hogy nem túl szerencsés a délutáni időpont, de azért még ezt figyelembe véve is elég „alapjáraton” üzemelt a zenekar. És most elsősorban nem is arra gondolok, hogy csak alapcsapattal – a vendégfúvósok nélkül – álltak fel a színpadra, hanem egyszerűen volt egy húsz perc, amikor teljesen szétcsúszott a koncert. Faszi dobszólója meg a többi, erősen instrumentális, látszólag céltalan zenélés annyira kilógott a dalok mellől, mintha az egyórás koncertben is szüntet kellett volna tartaniuk. És ez ilyen rövid időkeretben nagyon problémás. Persze amikor dalokat játszottak (a lírai „Nyina”-tól a záró „Állatok a legelőn” / „Sehol se talállak” / „Magam adom” trióig), az szokás szerint profi és jó volt. Csak a többi nem kellett volna.

De sebaj, gondoltam, majd a világzenei színpadnál kárpótol a francia Soviet Suprem. Az már nagyjából három másodperc alatt kiderült, hogy teljesen őrült csapatról van szó – no nem is csak a megidézett korszak miatt, hanem az egész rapes-világzenés hozzáállás miatt, ahogy mindent kiforgatnak és mindenből próbálnak humort csinálni (például a gulágból, ami azért nem egy klasszikus humorforrás). Ez persze videókban jobban tud működni, mint élőben, már csak azért is, mert én kapásból sokkal közelebb éreztem őket a balkánhoz, mint a szovjet-érához. De legalább megtudtuk, hogy mit jelent a „Rongrakatikatong” vagy hogy fel kell tartanunk a kisujjunkat, ha nem szeretnénk, hogy a zenekar elvigyen minket a gulágra... Azonban akármennyire is izgalmas a körítés, maga a zene annyira nem nyűgözött le – tovább is álltam.

 

A Bring Me The Horizont azért is szerettem volna mindenképpen látni, mert lemezen és a videókon nagyon nem jön át, miért is olyan jók, pedig valahogy érzem bennük a lehetőséget. Mire odaértem, a közönség már lelkesen pogózott, szóval feltételeztem, hogy kemény, hatásos, energikus koncerten vagyok, de nálam ez már csak félig működött. Ugyan az agyontetovált Oliver Sykes lelkesen üvöltött, abban még talán volt is energia, de a meglehetősen egysíkú dallamvilág és az összefolyó számok nagyon lerontották az élményt. Végül az utolsók között előkerült a „Throne”, amit tényleg mindenki ismert a színpad előtt, sikerült is igazán felpörgetni az embereket – hogy aztán véget vessenek a bulinak. A napi negyedórás nagyszínpados időpont-változásnak ugyanis ők lettek a vesztesei, így a vártnál korábban véget kellett vetniük a zenélésnek (talán még az egy órát sem érte el a koncert hossza), de az biztos, hogy mire legközelebb jönnek Magyarországra, már felkészültebb akarok lenni a lemezeikből, hátha jobban átjön ez a keménykedő metalos dolog. Aztán persze lehet, hogy feleslegesen várok ilyesmit.

Olyan szempontból viszont szerencsésnek ítélem a korai befejezést, hogy még odaértem a The Biebers utolsó húsz percére – és ezzel nem maradtam le a nap legnagyobb bulijáról sem. Persze elsőre csak annyi célom volt, hogy kicsit jobban megértsem ezt az egész The Biebers-jelenséget, amikor ugyanis először láttam/hallottam őket élőben, elég értetlenül álltam előtte. Okosabb most sem lettem, csak arra jöttem rá, hogy ezt valamiféle guilty pleasure szinten teljesen élvezem: paródia a nyolcvanas-kilencvenes évek diszkóiról, kicsit komoly, legalábbis az energiabefektetést illetően, de közben mégsem. Ami viszont biztos: ezt a koncertet mindenki baromira élvezte. Mindig jó látni hálás és lelkes zenekarokat, de Puskás Petiék most maximálisan kitettek magukért, miközben az amúgy nem nagy közönség nagyon partner volt ebben. Éneklős-ugrálós-táncolós móka, olyan számokra, amiket amúgy soha nem hallgatnál meg, most meg mégis teli torokból üvöltöd, annyira szórakoztató. Egyszer muszáj lesz őket önálló koncerten is megnézni (hátha ott rendes hangosítást is kap az ének).

 

Pihenésképpen következett két olyan zenekar, akiknek amúgy nem mennék el fellépésükre, a Szigeten viszont szívesen belehallgatok, mit és hogyan is csinálnak. Ezzel persze a nap legfurcsább zenéihez jutottam el: a finn Värttinä hölgyei például olyan mélyre merültek a világzenében, a néphagyományban és a finnugor tradíciókban, hogy én inkább tovább is menekültem a nagyszínpad felé (amivel nem akarom azt mondani, hogy az érdekes hangszerek és a kántálós-ének ne lenne jó, de azért én nem annyira erőltetem a hallgatását). Oda, ahol a Sigur Rós már nagyban... hát, azt nem mondom, hogy belecsapott a húrokba, elsőre ugyanis arra figyeltem fel, hogy épp vonóval játszik a gitárján. Nagyon elszállós, nagyon pszichedelikus, nagyon lírai, nagyon monumentális: örvénylik, te meg szállsz vele. Valami ilyesmi az izlandi trió zenéje, de ez egy fesztivál nagyszínpadán minimum furcsa (még az érdekes vizualitás ellenére is). A poszt-rock hangulatát azért páran átérezték, de szerintem velem együtt sokan már azon gondolkodtak, hogyan tudnak jobb helyet szerezni a Muse-ra.

Merthogy fél tízkor színpadra léptek a nap sztárjai, hogy rögtön (najó, a „[Drill Sergeant]” intrója után) úgy szólaljon meg a gitár, mintha éppen a lemezt hallgatnám. Bár direkt jó helyet kerestem a hang miatt, de így is elképesztő volt hallani ezeket a gitárokat: letaglózó erővel és energiával csendültek fel a riffek – nem is tudom, halottam-e már a Szigeten ennyire jót (az ének viszont nem volt százszázalékos, de még ezt is hajlamos vagyok megbocsátani ennek a koncertnek). A szombati nap feltehetően miattuk lett teltház, és bár a tömeg közepén fogalmam sem volt, hogy mennyien vagyunk, de abból kiindulva, hogy az utolsó negyven percben már csak heringként imádkoztam azért, hogy legalább a kezemet ne valaki másnak a testrészén tároljam (nem mintha amúgy lett volna annyi hely, hogy például felemeljem), valószínűleg most is eléggé megtelt a Nagyszínpad előtti rész.

 

Megérdemelten, teszem hozzá. A Muse pontosan megmutatta, hogy kell fesztiválon zenélni: keményen, pontosan, őszintén, nem alibizve. Nagyon örültem annak, hogy mindenki megtalálhatta a kedvére való Muse-variánst: az elszállós, kozmoszba felszállós, grandiózus szólamokkal díszített Muse is képviseltette magát, nem csak a zúzós, stadionrockos, gitárzenés Muse. Én mindkettőt szeretem, úgyhogy elégedettebb nem is lehetnék: eszméletlen fénytechnika (ránézésre valósidejű, videoklip-szerű fényekkel a háttérben), konfettieső a „Mercy” kirobbanó energiájára, talán csak a gigantikus lufikat éreztem feleslegesnek. Baromira tetszett, hogy ahelyett, hogy kisétáltak volna öt percre, amíg visszaénekeljük őket pár számra, inkább előhoztak egy zongorát, hogy a blokkok közti elválasztás is zenével teljen. Főleg az új albumról játszottak (meg a régebbiekről a jobbakat), és miután újabban nagyon sokat pörög nálam, ennek csak örülni tudtam. A záró „Knights of Cydonia” refrénje pedig még mindig a fülemben dübörög... Gyakorlatilag hibátlan.

Levezetésként még belenéztem a Vad Fruttikba, akik az első három-négy szám alapján sokkal jobban szóltak a Volt Színpadnál, mint délután a The Biebers, de mondjuk többen is voltak kíváncsiak rájuk. Szívesen maradtam volna még, de őket viszonylag gyakran tudom élőben meghallgatni, míg a Transe Express utcaszínházas produkciójára valószínűleg nem mostanában lesz lehetőségem. Így utólag mondjuk nem tudom, megérte-e otthagyni Likó Marciékat, ugyanis gőzöm sincs, hogy mit láttam. Az érzésre erősen történet nélküli, sok zenével és némi artista-produkcióval keresztezett előadás igazából nem volt lenyűgöző, de még különösebben szép sem. Ellenben furcsa és szokatlan – úgyhogy csak félsikernek könyvelném el a franciákat. Még kifele menet benéztem a tábortűzhöz, ami évről évre egyre nagyobb helyszínre kerül, aminek hatására évről évre egyre többen lesznek előtte (lassan már két tűzrakó hely is elférne, a meleg ugyanis jól jött volna a hidegedő estében), amint a félamatőr zenészeket hallgatják. Miután igazán megmelegedni nem tudtam, inkább hazafele vettem az irányt, hátha majd a hétfői nap időjárása jobban kedvez a hajnali eseményeknek.