Főkép

Ha valaki tíz évvel ezelőtt azt mondja, hogy lesz Magyarországon Skillet koncert, sajnos biztosan kinevetem. Ekkor ismertem meg a banda zenéjét, és kedveltem meg az első pillanatban, de egyrészt itthon szinte senki sem ismerte, másrészt idehaza nem nagyon szokás gyorsan haladni a korral, harmadrészt a „keresztény rock” minőségjelzős szerkezet sem cseng túl hívogatóan.

 

Amikor a három évvel ezelőtti, első hazai Nickelback koncert (ugye-ugye, hogy várni kell idehaza, hogy beérjenek a dolgok… ráadásul felnőtt úgy egy generáció, hogy nem volt Magyarországon még Linkin Park koncert) bemelegítő csapata a Skillet lett, alig hittem a szememnek. Sokat nyomott a latba, hogy elmenjek arra a fellépésre, és nem is okoztak csalódást: nagyot zúztak, éltek a színpadon, remek koncert volt.

 

Azóta már kétszer voltak a VOLT fesztiválon, idén már a Nagyszínpadon, szinte főműsoridőben játszottak, és elérkezett annak is az ideje, hogy önálló koncerttel, főfellépőként is eljöjjenek hozzánk. Az Akvárium Klubba meghirdetett koncertre nagyjából két hét alatt elkelt az összes jegy és vált teltházassá, ami egy remek teljesítmény, akkor is, ha „csak” egy nagyjából ezer főt befogadó helyről beszélünk. Persze nem lett volna meggondolatlan dolog átvinni a bulit egy nagyobb helyre, de ennek elmaradásának sok oka lehet, emiatt nem érdemes elmarasztalni a szervezőket.

 

Az Akváriumba megérkezve a ruhatár előtt komolyabb sor fogadott, de azt kivárva már mehettünk is be a Nagyterembe, amely már az előzenekar koncertjére is csordultig megtelt emberekkel.

 

A Red Sun Rising zenéje nem rossz, bár annyira egyedi sem talán, hiszen az Alice In Chains, a Shinedown vagy éppen a Soundgarden világát is megidézik. A közönség vette lapot, együttműködtek a csapattal, lelkesek voltak, néhányan még ismerték is a dalaikat. Nem mondom, hogy az énekes makulátlanul elénekelte a témákat, de benne volt a „stenk”, volt lendület, úgyhogy szerintem kevesen foglalkoztak az énekes teljesítményével, mert az összkép meggyőző volt.

 

 

Az előre kiírt kilenc órás kezdést pontosan tartva lépett a deszkákra az est fő attrakciója. Itt szeretném megjegyezni sok hazai bandának, akik azt gondolják, hogy attól lesznek „sztárok”, ha nagyon megváratják a kezdéssel a közönséget, hogy rettentően tévednek. Ezen az estén minden a kiírtak szerint alakult, betartva az időpontokat. A hangzásra nem nagyon lehetett panasz – ugyan nem szólt teljesen tökéletesen, de erőteljes és zúzós volt, remek szórakozást nyújtva a megjelent embertömegnek.

 

Az új lemez nyitányával kezdtek itt is, a „Feel Invincible” koncerten sokkal jobban megdörren, és sokkal jobb hallgatni mint az albumon. A rajongók nagy örömmel fogadták a csapatot, és itták a frontember John összes szavát. Nem mondom, hogy hiba nélkül énekelt, mert főleg az elején a magasokkal nagyokat küzdött, és általában vesztesen jött ki belőle, de idővel bemelegedett a hangja is, illetve jött némi vokál segítség samplerről, így ezután már minden tökéletes volt. A „Whispers In The Dark”-kal hatalmasat aprítottak, és a „Sick Of It” is remek alkalmat nyújtott az ugrálásra és csápolásra. Az egyik ilyen mozdulatommal a tömegben mellettem álló delikvenst elképzelhető, hogy egy picit oldalba könyököltem, de magára vessen – miért olvassa valaki a koncert kellős közepén a facebookját?

 

A „Back From The Dead” dalszövegét még mindig nem tudom komolyan venni, de koncertverzióban sokkal jobb hallgatni a dalt mint a szintetikus stúdióverzióját. Az „Awake And Alive”, a „Not Gonna Die” vagy a bitang sláger „Hero” hármasánál lett úrrá végleg rajtam a gondolat, hogy tényleg kikérem magamnak, hogy nem tűzi egyik rádió sem (petőfistül, rockrádióstul) műsorára a banda zenéit, mert ha valami rádióbarát és igényes, minőségi rockzene, akkor a Skillet bizony az, és ahogy látható, van rá igény idehaza is. Emellett még azon is elgondolkoztam, hogy de szívesen törném le az összes ember kezét tőből, akik a telefonjukkal felvesznek a koncertből részleteket, mindezt úgy, hogy ezáltal a színpadból elég sokat kitakarnak a telefonjaikkal.

 

A kétezres évek, korai pop-punk zenéjét megidéző, ooh-ooh-zós „Those Nights”-ért nem rajongom, éppenséggel nem volt rossz, de szerintem egy kicsit leültette a bulit, legalábbis nálam. Még szerencse, hogy az „Undefeated”-del megint felpörögtek és a „Comatose” sem egy lassú darab, úgyhogy ismét a csápolásé és táncé lett főszerep. Arról továbbra is meg vagyok bizonyosodva, hogy a nagybőgős csak dísznek van a színpadon, mert a vonós részek samplerről érkeztek a hangfalakba. Ebben a másfél órában kiderült, hogy fantasztikus dalokat hoznak össze a csapattagok, de azért vitathatatlanul egy kicsit egyívásúak és hasonló darabok a szerzemények, velem is megesett, hogy a refrénnél derült ki, hogy valójában nem is az a dal szól, amelyikre addig azt gondoltam, hogy az...

 

Borítékolható volt, hogy a „Monster”-re elszabadul a pokol, hiszen a csapat egyik legnagyobb slágere, míg a setet az első nagy sikerükkel, a „Rebirthing”-gel zárták. Ezzel ismertem meg őket én is, azóta szimpatizálok velük, és nagy tombolás volt itt is. Az egész turné során ugyanazzal a setlisttel turnéznak, így aki egy kicsit utánaolvasott, tudhatta, hogy a ráadás az új lemez záródarabja lesz, így a „The Resistance”-szel méltó lezárást adtak ennek a remek estének. A nyakunk persze megfájdult a headbangtől az est végére, de megérte minden percéért.

 

 

Fantasztikus koncert volt, a zenekarok csúcsformában voltak, és tökéletes programot kanyarítottak ezen a szombat estén. Megígérték, hogy visszajönnek, és akkor majd már egy nagyobb helyen koncerteznek. Így legyen, mi nagyon várjuk, bármikor jöhetnek újra – azok a bandák, akik ilyen hatalmas bulit tudnak csinálni, nyugodtan járhatnak ide hozzánk gyakrabban.