Főkép

Nem tudom, ki hogy van vele, de eddig számomra 2017 semmi újat nem hozott. Vagyis, munkahelyet váltottam, bár maradtam ott, ahol vagyok, és teszem továbbra is ugyanazt, amit tavaly tettem. Fogadkozni sem szeretnék, mert rég tudom, ha változtatni akarok az életemen, hát megteszem, ha pedig nem érzek rá erőt, igényt, késztetést, úgysem történik semmi.

 

El sem hiszem, hogy ezt én írom, de mindenkinek szüksége van arra, hogy változtasson bizonyos dolgokon, ha másért nem, hát azért, hogy ne haljon bele az unalomba. Régen az állandóság a biztonságot jelentette, most inkább azt az alapot, amiről elrugaszkodhatom valami másfelé. De ne gondoljatok nagy dolgokra, olyasmiken csiszolok, amelyek amúgy a mindennapok részei, de az enyémben korábban nem voltak jelen. Mert úgy hiszem, kellenek a változások, fiatalon is tartanak és megtanítanak értékelni azt, amink van. Ezért aztán boldog, változásokban gazdag új évet kívánok mindenkinek!

 

Pilinszky János (1921-1981): a huszadik század egyik legjelentősebb magyar költőjének tartjuk, megkapta többek között a József Attila-díjat és a Kossuth-díjat is. A Nyugat negyedik nemzedékének tagja. Később az Újhold társszerkesztője volt, de munkatársa volt a Vigilia, az Élet, az Ezüstkor és az Új Ember lapoknak is. Gyakran foglalkozik az elhagyatottság érzésével, az emberi szenvedésekkel és a különböző állapotban előbukkanó félelmekkel. Nem sorolják klasszikus értelemben a szakrális költök köré, mivel sosem választotta el a vallásosságot a költészettől; azt mondta magáról, „Én költő vagyok és katolikus”.

 

Mind arra vágyunk, hogy tartozzunk valakihez, aztán sokszor nem vigyázunk rá, hiszen már megvan. Számomra az „Azt hiszem” pont azt fejezi ki, hogy féltőn őrizni kell, értékelni, mert semmi sem ilyen fontos az életben, mint az a szerelem, ragaszkodás, szeretet, amit a másik szemében látunk, vagy amit érzünk az ösztönös érintésekből, a megnyugvás, amikor csak a másikban lelhetünk békét.

 

Pilinszky János: Azt hiszem

 

Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.

Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkűl.

Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem.