Szerkesztőségi különvélemény – Zsivány Egyes – Egy Star Wars történet

A Zsivány Egyes meglehetősen megosztó film lett – megosztotta a rajongókat, a kritikusokat, még szerkesztőségünk tagjait is. Persze ezt Az ébredő Erőre is el lehetne mondani, de most mintha sokkal kevésbé lenne csak fekete vagy fehér az emberek véleménye, mintha sokkal kevésbé tudná mindenki eldönteni, pontosan mennyire is tetszett neki a film. De ez talán nem is meglepő, elvégre a furcsa alcímmel is rendelkező Zsivány Egyes nem épp szokványos Star Wars történet – hiszen senkinek sem vágják le a kezét benne!

A kezdeti ajánlónk után született egy másodvélemény is, de még ezek után is úgy gondoltuk a szerkesztőségben, hogy van mondanivalónk a saga három és feledik részéről. Számunkra ezt jelentette a Zsivány Egyes – Egy Star Wars történet.

Bak Róbert

Bár nem vagyok egy nagy Star Wars fanatikus (sőt!), mégis csak elvetődtem a moziba és megnéztem a franchise (sajnos lassan tényleg az) legújabb részét, a Zsivány Egyest. Nagyjából azt kaptam, amit vártam: egy olyan filmet, ami ugyan nem nézhetetlenül rossz, de üres, lelketlen, és ha a plakátokon nem virítana a Csillagok háborúja logó, minden bizonnyal elveszne az egyszer nézős tucat sci-fik között, és a kutya nem beszélne róla; így viszont garantált a (kommerciális) világsiker (a kritikusok egy része azért rendesen lehúzta), és készülhetnek majd az újabb és újabb és újabb részek. Ami számomra azért is szomorú, mert ez is egyre mélyebbre taszítja a hollywoodi tömegfilmek színvonalát, hisz bármilyen színvonalú filmet kiadhatnak (még egyszer megjegyzem: a Zsivány Egyes nem nézhetetlenül rossz, de nem több, mint egy nagy költségvetésű, szép látványvilággal megtámogatott B kategóriás sci-fi), akkor is tódulnak rá a népek, mert ugye „stárvórsz”. Akkor meg minek törnék magukat? Az biztos, hogy a Zsivány Kettest már nem nézem meg…

Dr. Benkő Marianna

A Zsivány Egyesnek a csalódások elkerülése végett úgy futottam neki, hogy biztos szörnyű lesz. Nem mintha az előzetesek ne lettek volna látványosak, csak voltak olyan apró momentumaik, amik miatt fenntartással kezeltem az egészet (minden olyan „lelkesítő beszéd”-gyanús volt). Szerencsére a film végül sokkal jobb lett annál, mint vártam, bár nem tökéletes, de így is jól szórakoztam.

Aminek nagyon örültem, hogy egyrészt nem ültek fel teljesen a nosztalgiavonatra, tehát megidézték a régi filmeket, hangulatot, de mégsem erre helyezték a hangsúlyt, a régi ismerősöket jól építették be a sztoriba (még akkor is, ha az utolsó jelenet büntet). Másrészt nagyon jó karaktereket alkottak, az új figuráknál tényleg működött, hogy egy egész történet van a hátuk mögött, amikre lehet építeni – még akkor is, ha a mozi végső soron nem teljesen jól használta fel őket. Egyet kell értenem azokkal a kritikákkal, hogy ha már a SW Piszkos tizenkettőjét alkották meg, akkor ugyan dobhattak volna rá egy plusz órát, hogy kicsit jobban kifejtsék a karakterek múltját és motivációit, mert így az egyes „pálfordulások” viszonylag kevéssé voltak érthetőek – még akkor sem, ha amúgy a színészekre egyáltalán nem lehet panaszkodni.

És ugyan remek volt a záró félóra, valóban grandiózus a csatajelenet, remek új helyszíneket találtak ki (a Jedha múltját azért megnézném szívesen), jól árnyalták a Lázadók és a Birodalom szerkezetét, belső törésvonalait, de mégsem tudott teljesen berántani a film. A dramaturgia hagyott maga után kívánnivalót, az egyes jelenetek egyszerűen nem működtek vagy csak olyan szinten illogikusak voltak (a Star Wars önmagában nyilván problematikus világában is), hogy azt nekem nem vette be a gyomrom. Ez részben a karakterek hiányosságából, részben pedig abból fakadt, hogy néha talán túlontúl erősen akarták összekötni az Egy új remény cselekményével ezt a történetet.

De már így is túl negatív lettem: a Zsivány Egyes összességében egy meglepően bátor kis film lett, a hetedik filmhez viszonyítva különösen. Remek kikapcsolódás, újranézős sztori, még akkor is, ha az eredeti trilógiához az én olvasatomban nem ér fel.

Kökény Pali

Nem azt kaptam, amit vártam. Legalábbis nem azt, amire a trailer alapján számítottam. Persze ennek ellenére sem vagyok csalódott, a legkevésbé se, de egy manósapkányival kíváncsibb lettem volna a bemutató film által sugallt még sötétebb kémmozira, mint a fan service-ben továbbra is térdig gázoló, de mind hangulatilag, mind látásmódban újat hozó háborús drámára. Az új karakterek a rövid játékidejük ellenére emlékezetesek (ugyanakkor kissé archetipikusak), a történet kellően izgalmas és magával ragadó (mindezt annak ellenére, hogy a végkifejletet természetesen mind ismerjük), és bár vannak benne furcsa dolgok (Vader kastélyát és zuhanyzós jelenetét sosem fogom megérteni), azért összességében egy nagyon tartalmas és ízig-vérig Star Wars történetet kapunk. Csak az a fránya trailer ne lett volna (reménykedem, hogy valahol feltűnhet még később egy alternatív vágás is a filmből több Krennic-kel és Saw-val, és kevesebb uncanny valley-vel). Csak két tanács: MINDENKÉPP eredeti nyelven nézzétek meg, és, ha lehet, olvassátok el a Catalyst (magyarul Katalizátor címen fog megjelenni januárban – a szerk.) című előzményregényt (vagy legalább egy összefoglaló videóra keressetek rá), mert nagyon sokat ad a filmélményhez.

Szabó Dominik

Tavaly, Az ébredő Erő kapcsán arról elmélkedtem, hogy mennyire nem tudom, milyen filmet is szeretnék látni a Star Wars sagában. Akkor csak annyi volt biztos, hogy olyat biztosan nem szeretnék többet látni, mint az; most viszont már az is egyértelmű, hogy milyenből szeretnék még. Történetesen ugyanis azt gondolom, hogy a Zsivány Egyes az eddigi legjobb Star Wars film. Mondom ezt még mindig úgy, hogy a) szerintem a korábbi alkotások sem voltak igazán jók; b) a szívemhez sokkal közelebb áll az előzménytrilógia, mint az eredeti; c) mindezekkel együtt is Star Wars rajongónak tartom magam.

Fontosnak tartom persze kiemelni, hogy szerintem sem hibátlan a Zsivány Egyes. Nagyon sok részébe bele lehetne kötni (mint ahogyan azt sokan meg is teszik), kezdve az első fél-egy óra zavaros, túlvágott történetmesélésétől egészen az egyes karakterek sokszor meglehetősen elnagyolt kidolgozásáig, de úgy gondolom, minden hiba, ami felmerül vele kapcsolatban, az megvolt már a korábbi művekben is. Jyn, Cassian és a többiek (emlékszik még valaki a pilóta nevére?) semmivel sem kevésbé árnyaltak, mint a Baljós árnyak vagy az Egy új remény papírmaséi, viszont morális dilemmáiknak és múltjukból következő kételyeiknek köszönhetően sokkal szerethetőbbek és szimpatikusabbak, mint a málészájú Luke vagy a tapló Han bármikor is. Gareth Edwards nagyon ügyesen pedzegeti a szürkezónát; hihetetlenül örülök, hogy végre elszakadtunk az unalmas fekete-fehér ábrázolástól.

Hiszen egy háború akkor is háború, ha idealizálni szeretnénk. Kifejezetten tetszett a Zsivány Egyes komorsága: mindig is problémának tartottam, hogy mennyire nehéz komolyan venni a Birodalmat az eredeti trilógiában, hiszen az Alderaan elpusztításán túl gyakorlatilag mindenki csak beszél arról, hogy mennyire gonoszak. De végre ennek valóban érződik a súlya, teljes erejükben láthatjuk őket – és ezt az erőt hiányoltam eddig nagyon a Star Wars-ból. Hogy a tetteket át lehessen élni, hogy érezhessük a hatásukat, hogy megjelenjen mindaz a monumentális univerzum, ami számomra a Csillagok háborúja mögött mindig is ott rejtőzött. Nem hittem volna, hogy valaha is örülni fogok egy háborús Star Wars résznek, de Edwards-nak a film minden gyengeségét meg tudom bocsátani: mivel volt mersze bátornak lenni. Ha a továbbiakban is ez az irány folytatódik, én örülni fogok.

Uzseka Norbert

Nem én mondtam, hanem egy ismerősöm, hogy neki minden, ami az eredeti trilógia után készült, fan fiction, és magam is így érzem. Persze jó megtudni, hogyan is került a Halálcsillag terve Leia hercegnőhöz, és mindenképp érdemelnek egy egész filmet a hősök, akik megszerezték, sőt, le a kalappal, hogy a forgatókönyvírók ilyen, elsőre legalábbis logikátlanságoktól mentesnek tűnő módon tudták összekötni az első Star Wars film sztoriját az előzménytrilógia végével. És tény, hogy a Zsivány Egyes a szokottnál sötétebb, sok pontján pedig minden korábbit felülmúlóan látványos lett (különösen az űrcsaták). Kicsit lassan indul be, de a végére monumentálissá válik, és bár ilyen lett volna az előzménytrilógia is.

Viszont végig ott volt bennem az a keserű érzés, hogy soha nem fog már olyan SW film születni, mint az eredeti trilógia. Ez persze magától értetődik, de aki a Csillagok háborúja sorozaton nőtt fel, az mindig azt az érzést fogja keresni. Olyan emblematikus szereplők és jelenetek nem születnek többé, ebben az univerzumban biztosan. Olyanok, amik az emberi kultúra részeivé váltak, amiket jószerével mindenki ismer a föld nyugati(as) civilizációban élő helyein. És ez olyan szint, amit csak nagyon kevesen értek el: a Gyűrűk Ura, a Harry Potter sorozat, de már a Twilightot, a Trónok harcát, vagy akár a Szürke 50 árnyalatát nem sorolnám ide, de még tán a szuperhősös képregények leghíresebbjeit sem. Akármeddig bővíthető még a franchise, akármennyi nagyszerű filmet készíthetnek még hozzá, az eredeti, kultikus, már-már mitikus trilógiának soha nyomába sem érhetnek.

Viszont az jutott eszembe utólag, nem a film nézése közben, hogy a Zsivány Egyest továbbgondolva az ember rátalálhat olyan mintákra, momentumokra, amikre itt és most van szükségünk. Először is, (spoiler következik!) elszoktunk már attól, ami az ősi mítoszokban nagyon gyakran előfordult: hogy a hősök, beteljesítvén sorsukat, meghalnak. Hollywood a happy endet, az „és boldogan éltek, míg meg nem haltak” verziót sulykolta belénk, de mindazon mítoszok, legendák és akár vallások (hiszen van itt buddhistának beillő vak jedi mester is, meg aki járt már katolikus misén, szinte rámondja arra, hogy „Az Erő legyen veletek” hogy „és a te lelkeddel”…), amikre a Star Wars is nagyban épít, nagyon sokszor abban látták a hős lényegét, hőssé válásának végcélját, hogy feláldozzák magukat. Mi meg valahogy itt szerintem nem sokat tudunk az önfeláldozásról.

A másik, ami szintén csak utólag jutott eszembe, nem a moziban, az meg az, hogy sokat segítene ezen a világon, ha a mindennapi emberek is tudatában lennének, hogy azért vannak itt, azért élhetnek, mert az őseik megtették a magukét. Nemcsak gyereknemzés tekintetében, hanem hogy dolgoztak, gürcöltek, harcoltak azért, hogy életben maradjanak, és így életet adhassanak a következő generációknak. A Zsivány Egyesben (spoiler!) jószerével mindenki meghal, de beteljesítve a küldetést, új reményt adva azoknak, akik nem akarnak elnyomás alatt élni. Ez olyan hősiesség, ami a mai világban, a mindennapi emberek szintjén (ideértve önmagamat is) szinte elképzelhetetlen. És jobb lenne, ha jobban megbecsülnénk magunkat, a másik embert és az őseinket is. Nem holmi emelkedett, megkoszorúzós-főhajtós-utcaelnevezős értelemben, hanem a mindennapi élet szintjén. Olyanokra gondolok, hogy egészen más érzés úgy küszködni az életben, hogy tudod, a gyerekeidért teszed, nekik adsz ezzel esélyt. Vagy akár a különféle köreidért, vagy épp a hazádért. És ez, innentől kezdve, már sokkal messzebbre visz, aminek végképp semmi köze ahhoz a moziélményhez, amiben részem volt – de számomra a Zsivány Egyes alig lenne több egy szuperlátványos háborús/akciófilmnél, ha nem gondolkodtatott volna el.