Főkép

Az 1910-es évek. Európában kitör egy háború, ami később az egész világot befolyásolja. Az Egyesült Államok még inkább csak távolról követi az eseményeket, figyelmét sokkal inkább leköti a déli határvonala mellett zajló polgárháború. Mexikóban bandavezérek követelik maguknak a hatalmat, közülük is kiemelkedik Pancho Villa, aki egy ideig még az amerikaiak segítségét is elnyerte – azt tartják ugyanis róla, hogy vissza akarja adni a hatalmat a szegényeknek. Ez idő tájt a vasútmágnás Shaughnessy ezredesnek nagy farmja van Mexikóban, és amikor hirtelen pénzszűkébe kerül, elhatározza, hogy családjával együtt ellátogat a földjére, és a határ menti El Pasóba hajtja a több ezer marháját. Vele tart örökbefogadott fia, Arthur, valamint unokái, Katherine és Timmy is. Villa azonban elrabolja a két gyereket, pénz hiányában pedig a Shaughnessy-család nem tehet mást, mint hogy maguk eredjenek utána...

 

Nem tudom, hogy rövid leírásom alapján mennyire tűnik szövevényesnek a cselekmény, de ez még csak alig töredéke annak a rendkívül színes tablónak, amit Winston Groom elénk fest. Regényében megismerjük az öreg Ambrose Bierce-t, amint Amerikából való kiábrándulása után utolsó útra indul a háború sújtotta Mexikóban, de találkozunk egy szocialista érzelmű újságíróval is, aki hisz Villában és céljaiban. Közben Johnny Ollas, az árokparton talált fiú, későbbi matador, szintén Villát veszi üldözőbe, hiszen az a feleségét is elrabolta. De figyelemmel követjük egy néger szolga, egy leendő amerikai filmsztár, egy német kém, a bostoni maffia egyik ügyvédjének sorsát is, és akkor még nem beszéltem Villa egyik tábornokáról, aki emberi orrokat visel nyakláncként... Groom hihetetlenül színes képet vázol elénk, nekünk pedig nem kell mást tennünk, mint hátra dőlni, és élvezni ezt a csodálatos utazást.

 

Azt mondom, „csodálatos”, pedig nem felhőtlenül vidám történetről beszélünk. Súlyos, kegyetlen, drámai eseményeknek leszünk tanúi, emberek halnak meg, gyilkosokat követhetünk közvetlen közelről – hiszen ez nem valamiféle barátságos, romantikus Mexikó. Ez a kemény, durva és erőszakos férfiak földje, ahol a nők is csak úgy tudnak túlélni, ha legalább ennyire erőssé válnak. De közben mégsem rendülünk meg olyan mélyen, mégsem vág olyan mélyen a húsunkba az El Paso: Groom úgy mesél, hogy közben nem akarjuk tíz oldalanként letenni könyvét, mert már nem bírjuk tovább olvasni a fájdalmat. Az El Paso olyan regény, ami közben reménykedünk, hogy sosem ér véget, mert annyira jó érzés olvasni. Néha fáj, néha sírunk; néha örülünk, néha nevetünk; néha csodálkozunk, néha meglepődünk. Akárcsak az életben.

 

„Igazi nagyágyú” – írja a fülszöveg, én meg csak egyetérteni tudok, mert tényleg hihetetlenül komplex élmény. A tengeren túl mindig elhatározza valaki magát, hogy megírja a Nagy Amerikai Regényt, és közel húsz évnyi kihagyás után (ezalatt csak nonfictiont írt) Winston Groom is megpróbálkozik vele – annak eldöntését, hogy tényleg sikerül-e neki, meghagyom az utókornak, de abban biztos vagyok, hogy jó eséllyel pályázik a címre. Egyszerre ír egy közel hibátlan mexikói westernt, egy összetett családregényt és nem mellesleg egy izgalmas történelmi kalandtörténetet. De persze ez nem Cormac McCarthy feldolgozhatatlanul fájdalmas westernje, nem Jonathan Franzen rémisztően ismerős családregénye és legfőképpen nem középszerű kaland-ponyva. Az El Paso mindhárom műfajt egyesíti magában, hogy aztán valami megfoghatatlanul egyedi szülessen belőle.

 

Kicsit gondban is vagyok, mert annyi mindenről tudnék írni, ami már túlfeszítené ajánlóm kereteit. Az mindenesetre biztos, hogy muszáj csodálattal adóznom az előtt, ahogy Groom lefesti figuráit: végtelen komplexitással mutatja meg az egyes emberek sokszínűségét, hogy senki sem fekete vagy fehér, és mindenki kicsit másként lát minket. Izgalmas figyelni, ahogy például Pancho Villa mennyi árnyalatban jelenik meg: a véreskezű mészárostól a mexikói Robin Hoodig mindent el tudunk képzelni róla. De Arthur és nevelőapjának viszonya, a néger szolga „családjához” fűződő kapcsolata, Bierce alakjának elvei, a keresésben hozzájuk csapódó cowboyok érzései, az Arthur feleségével történt események... mind-mind külön tanulmányt érdemelnének, annyival gazdagítják a szöveget.

 

Talán egyedül a végével nem vagyok kibékülve, mintha Groom nem egészen tudta volna, miként kerekítse le óriási vállalását, és bizonyos megoldásokat itt-ott már nagyon légből kapottnak gondoltam. De ettől függetlenül is az év egyik legjobb élményeként fogom számon tartani az El Pasót: olyan mű, amit még a sokadik újraolvasás során is hihetetlen élvezettel fogunk lapozni, mert annyi mindent rejt magában. Szórakoztató, de közben tele van elképesztő érzésekkel; kalandos, de mégis rengeteg gondolkodni valót ad; magával ragadó, humoros és szép – ez mind az El Paso és ennél még sokkal több is. Mindenkinek nagy lelkesedéssel ajánlom.