Főkép

„Várom, de nem úgy, ahogy a születésnapját várja az ember, hanem úgy, ahogy valamit, amiről nem tudta, hogy szeretné, egészen addig, amíg meg nem látta. Megfogott a borítóján látható kép hangulata, meg aztán a fülszöveg is egészen érdekes kérdéseket vet fel, olyanokat, amikkel szinte mindannyian szembesültünk már életünk során, de válaszokat nemigen kaptunk, ráadásul arról, hogy megkérdőjeleződik, voltaképpen ki segít kin, eszembe jutott egy hajléktalanszállón tett látogatásunk, illetve egészen pontosan egy beszélgetés az ottani szociális munkással, amit azóta sem tudok kiverni a fejemből. Szóval ez most nem annyira kívánós, mint inkább asszociációs csodavárás, de néha ilyen is kell.”

 

Írtam a könyvheti „csodavárós” cikkünkben, és most, az olvasás élményével gazdagabban sem írnám máshogy, ugyanis pontosan azt kaptam, amire számítottam – vagy talán egy kicsivel többet is. Amit akkor nem írtam le, mert nem is gondoltam rá, hogy a témával kapcsolatban nagyon könnyű elvéteni az arányokat, aminek eredményeképpen a végeredmény lehet – csak hogy a végleteket nézzük – egy súlytalan, felszínes semmiség, ami még a felszínt is csak simogatja, mint a tavaszi szél az arcunkat, vagy egy önmagát túlságosan is komolyan vevő, torkunkon akadó kellemetlen falat.

 

Nos, az 1965-ben született Hans Rath ügyesen találta meg az arany középutat, így a könnyed (de nem könnyű), elgondolkodtató, ám egyben humoros (de nem komolytalan) megoldás utat talán mindenkihez – legyen bármilyen korú, nemű vagy társadalmi helyzetű. A vallással kapcsolatban viszont már nem vagyok ennyire magabiztos, ezen a területen ugyanis szinte a nullával egyenértékű tapasztalattal rendelkezem, ám arról meg vagyok győződve, hogy bárkinek kellemes olvasmány lehet, aki akár csak egyszer is feltett magának akár csak egyetlen kérdést is istennel, vagy valamiféle felsőbb hatalommal kapcsolatban.

 

Mert látszólag egy felsőbb hatalomról szól, aki ebből a nézőpontból éppen olyan, mint mi, ő is elfáradhat, elbizonytalanodhat, félhet, lehet rossz napja, de számomra nem róla, hanem rólunk, emberekről szól, akik olyanok vagyunk, amilyenek, tesszük, amit teszünk, és csak rajtunk múlik, mit hozunk ki abból, amiben éppen vagyunk. Hogy mit, mikor és hogyan használunk fel abból a töménytelen mennyiségű tapasztalatból, ami a nap minden egyes másodpercében rendelkezésünkre áll, és minden egyes találkozással változásokat generál bennünk, illetve mindazokban, akikkel kapcsolatba kerültünk, vagy akikkel kapcsolatba fogunk kerülni – akár akarjuk, akár nem, akár tudatában vagyunk, akár nem. Így leszünk segítségre szorulók és segítők egy személyben. Így leszünk képesek segíteni másokon és önmagunkon. Így leszünk képesek elfogadni mások és önmagunk hibáit. Ami egyértelmű bizonyítéka annak is, hogy nem vagyunk egyedül. És amint erre rájövünk, máris sokkal jobban fogjuk érezni magunkat.

 

Kivéve, ha minket érő vagy tőlünk induló hatás negatív, de az egy másik történet, és a lényegen, miszerint hatással vagyunk egymásra, semmit nem változtat. Csak egy kicsit más megvilágításba helyezi. És ennek kapcsán máris eljátszottam a gondolattal, hogy vajon mi a helyzet az Ördöggel? Neki is elege lesz néha önmagából és a világból? Ha így van, ő vajon mit csinál ilyen esetben? Remélem, Hans Rath egyszer eljátszik ezzel a gondolattal is.

 

Dumálok, dumálok, dumálok, és közben nem tudom nem észrevenni, hogy abban, aki nem az én fejemben van, vagy nem azzal gondolkodik, joggal merülhet fel a kérdés, hogy ennek a sok szövegnek mi köze van Istenhez, akinek pszichológusra van szüksége? Nos, azt hiszem, semmi. Vagyis inkább minden. Na jó, ahhoz, hogy ezt el tudjam dönteni, megyek, és kérek egy időpontot Istentől. Vagy egy pszichológustól… :-)