Főkép

A hónap és az évszak vége felé közelegve még mindig úgy érzem, épp csak most csöppentünk bele az őszbe. Számos fán tartják magukat az elsárgult falevelek, és ha fúj is a szél, a nap azért bágyadtan süt. Jóllehet meleget már nem ad, azért szépek ezek a napok. Nehezen fogom fel, hogy majdnem eltelt ez az év is, és már a karácsonyi ajándékokon kéne törnöm a fejem. De az nagy luxus lenne, a családom egy jelentős része ebben az időszakban ünnepli a születésnapját, így még nem stresszelek a szeretet ünnepén, ellenben minden máson igen.

 

Persze mindig rájövök, hogy teljesen felesleges, inkább lassítom a napokat azzal, hogy élvezem az egyre rövidülő napos és világos órákat. Keresek egy, az évszakhoz nagyban illő könyvet, készítek egy bögre kakaót, felteszem a lábam, és csak olvasok. Néha megengedem magamnak azt a luxust, hogy órák teljenek el ebben a nyugalomban, majd amikor felnézek, ismét rájövök, az idő közben örülten száguldozott, szóval igyekszem behozni mindazt a lemaradást, amit közben elszenvedtem. És akkor csodálkozik bárki, hogy mostanában egyre jobban vágyom a remeteéletre? De minimum egy olyan világra, ahol nincs jelentősége az időnek.

 

Tóth Árpád (1886-1928) költő, műfordító. Apja, Tóth András szobrász eleinte rajztanárnak szánta tüdőbajra hajlamos fiát. Magyar-francia szakos bölcsész tanulmányait a családfenntartó szerepért hagyta fel, miután apja nem kapott többé munkát. Ebben az időszakban vált a Nyugat munkatársává is. Miután hazaköltözött, Debrecenben foglalkozott újságírással, színikritikákat írt, majd már ismét Budapesten házi tanítónak állt. Ez idő alatt jelent meg első verses kötete, és hamarosan kiderült, hogy tüdőbeteg. A Nyugat szerint Ady Endre után a második legfontosabb költő, manapság csak jelentős, de nem meghatározó alakként tekintik. Verseiben rendszerint megjelennek az ember kielégíthetetlen vágyai, a fölfokozott magányérzet, a tétovaság és a melankólia. Ennek megfelelően meghatározó műfaja az elégia, melyben gyakran elmélázó, borongó.

 

Az eheti verset ismét én választottam, fura, mert nem Tóth Árpád a kedvenc költőm, de hangulatában annyira illik hozzám – legalábbis újabban –, hogy szinte egyértelmű volt a választás. Felriadni az éjszaka közepén, és hallgatni a csöndet... ha mostanában nem is, de néhány éve még rendszeres elfoglaltságom volt. Füleltem, hogy történik-e valami a sötétben, majd próbáltam visszaaludni. Amikor pedig nem ment, mert rendszerint nem ment, feloltottam az éjjeli lámpát, és olvasni kezdtem. Az állandó kialvatlanság nem, de az a csönd és békés magány hiányzik néha.

 

Tóth Árpád: Olykor éjjel...

 

Olykor éjjel... szívem hogy zakatol!
Az ágyon ujjam tévedezve jár,
S nagyon közel, mellettem valahol
Halkan megkoccan a vizespohár...
S nem tudom, hol vagyok... akadozón
Rémlik elém az elmúlt, messzi est,
S az ujjam a fagyos márványlapon
Reszketve egy gyújtót keres...

 

Áldott a fény, mely sercegőn, fakón
Ilyenkor gyűrt párnám mellett kigyúl,
S a kedves, vén tapétát a falon
Megcsillantja, s bús orcámhoz simul!
Jól esik látnom: csendesen pihen
Minden bútor és békén feketül,
S az iszonyú és néma semmiben
Föllélegzem: nem vagyok egyedül...

 

Kabátom összegyűrve lóg szögén,
A rózsa rajta hervadóra vált,
S egy percre, a klublépcső szőnyegén,
Látom a rózsaáruló leányt:
A lámpák közt mily búsan oson át,
Apró teste mily zsenge s mily hajolt...
Látom álmos és szelíd mosolyát...
Szegénynek festett arca volt...

 

Csönd... vén poétám könyvét fölveszem,
Hová este dobtam, a szék alól,
S míg lankadtan lapozgat a kezem,
Zörgő lap s agg rím álomba dalol.
Félfüllel hallom, s halkan nevetem:
Künn egy papucs mily furcsán csoszog el,
S puha Nirvánám, csöndes fekhelyem
Altatón, hűsen átölel...