Beleolvasó - Ljudmila Petrusevszkaja: Rémtörténetek

Fülszöveg:

Kopár, zord és groteszk mellérendelések, rejtélyes betegségek, rémálmok és természetfeletti események építik fel Ljudmila Petrusevszkaja kisszerű (poszt)szovjet díszleteit - Poe és Gogol nyomdokain.
A köznapiság poklát elénk táró, nyelvileg végsőkig redukált történetekben sajátos elegyet alkot a csodás és a hátborzongató, amelyet mindvégig áthat a szerző kaján akasztófahumora. És ez nem csak Oroszországban érthető.

 

Részlet a regényből:

Szokolnyikiban történt

 

Élt Moszkvában a háború elején egy asszony. A férje repülős volt, és az asszony nem különösebben szerette, de azért nem éltek rosszul. Amikor kitört a háború, a férjet Moszkva alá helyezték szolgálatra, ez a Lida pedig kijárt hozzá a reptérre. Egyszer, amikor kiérkezett, azt mondták neki, hogy a férje gépét az előző napon nem messze a reptértől lelőtt ék, és másnap lesz a temetése.

Lida ott volt a temetésen, látta a három lezárt koporsót, aztán hazament a moszkvai szobájába, ahol is várta egy behívó tankcsapdák ásására. Onnan csak az ősz elején tért vissza, és időnként arra lett figyelmes, hogy egy roppant különös külsejű fiatalember jár utána – sovány, sápadt és elgyötört. Találkozott vele az utcán, a boltban, ahol jegyre vásárolt, vagy útközben a munkahelyére menet. Egyik este becsöngettek hozzá, Lida pedig ajtót nyitott. Az ajtóban ez a bizonyos ember állt, és azt mondta: „Lida, te tényleg nem ismersz meg? Hiszen a férjed vagyok!” Kiderült, hogy egyáltalán nem temették el, csak földet hantoltak el, őt a légáram egy fára vetette, és úgy döntött, nem megy vissza többé a frontra. Hogy hogyan élt ez alatt a jó két hónap alatt, Lida nem akarta kérdezni, a férje pedig azt mondta, hogy minden levetett holmiját az erdőben hagyta, és egy elhagyatott házikóban civil ruhát szerzett magának.

Így éldegéltek tovább. Lida nagyon félt, hogy a szomszédok meg ne tudják, de minden a kezükre játszott, azokban a hónapokban majdnem mindenkit evakuáltak Moszkvából. Egy alkalommal Lida férje azt mondta, hogy közeleg a tél, el kell menniük elásni az egyenruhát, amit a bokrok között  hagyott, mert még megtalálja valaki.

Lida fogta a házmesternő rövid nyelű ásóját, azzal elindultak. Villamoson kellett menniük a Szokolnyiki kerületig, aztán még sokáig az erdőben, egy patakocska mellett. Senki sem állított a meg őket, és végül estére kelve kijutottak egy széles mezőre, amelynek a szélén hatalmas bombatölcsér tátongott. Már sötétedett. A férj azt mondta Lidának, hogy neki nincs semmi ereje, ezt a tölcsért viszont be kell temetni, mert emlékszik rá, hogy az egyenruhát ebbe dobta bele. Lida belepillantott, és valóban látta, hogy az alján mintha egy repülős overall heverne. Elkezdett föntről földet dobálni rá, a férje pedig igencsak sürgette, mert már egészen besötétedett. Az asszony három óra alatt  félig-meddig betemette a tölcsért, és ekkor észrevett e, hogy a férje nincs sehol. Lida megijedt, keresni kezdte, futkosott összevissza, majdnem beleesett a tölcsérbe, és ekkor meglátta, hogy a tölcsér mélyén mocorog az overall. Lida futásnak eredt. Az erdőben koromsötét volt, de Lida azért virradatkor kijutott a villamoshoz, hazament, és lefeküdt aludni.

És álmában megjelent a férje, és azt mondta: „Köszönöm, hogy eltemettél!”

 

A kéz

 

A háború idején az egyik ezredesnek levelet küldött a felesége, hogy nagyon vágyik rá, és kéri, hogy jöjjön haza hozzá, mert fél, hogy meghal, mielőtt láthatná. Az ezredes intézni kezdte a szabadságát, és mivel épp akkor kapott kitüntetést, három napra elengedték. Repülővel érkezett, de a megérkezése előtt egy órával a felesége meghalt. Elsiratta és eltemette az asszonyt, aztán vonattal vissza is indult, amikor egyszer csak észrevette, hogy elveszítette a pártkönyvét. Feltúrta az összes holmiját, visszament arra az állomásra, ahonnan elindult, mindezt nagy nehézségek árán, de sehol sem találta, és végül hazament. Ott hon elaludt, éjszaka pedig megjelent neki a felesége, aki azt mondta, a pártkönyv a koporsójában van, bal felől, akkor esett ki, amikor az ezredes megcsókolta őt. Azt is mondta még az asszony az ezredesnek, hogy ne emelje fel az arcáról a halotti leplet.

Az ezredes úgy is tett, ahogy a felesége mondta: kiásta a koporsót, felnyitott a, megtalálta az asszony vállánál a pártkönyvet, de nem bírta türtőztetni magát, és felhajtott a az asszony arcáról a leplet. Az asszony úgy feküdt ott, mintha élne, csak a bal orcáján volt egy kukac. Az ezredes lesöpörte a kukacot, visszahajtotta a leplet, és újra elásta a koporsót.

Az ezredesnek most már tényleg nagyon kevés ideje maradt, úgyhogy kiment a reptérre. Megfelelő gépet nem talált, ekkor azonban váratlanul félrehívta egy pilóta, akin összeégett overall volt, és azt mondta neki, hogy éppen arrafelé tart, ahová az ezredesnek is mennie kell, úgyhogy elviszi. Az ezredes elcsodálkozott, vajon honnan tudja a pilóta, hová kell neki mennie, és ekkor hirtelen meglátta, hogy ez ugyanaz a pilóta, aki hazafelé is hozta.

– Mi történt magával? – kérdezte az ezredes.

– Összetörtem magam egy kicsit – válaszolta a pilóta. – A visszaúton. De semmi gond. Elviszem magát, tudom, hová igyekszik, nekem meg útba esik.

Éjszaka repültek, az ezredes a gép hosszában elnyúló fém padon ült, és azon csodálkozott, hogyan tud ez a gép egyáltalán repülni. Belülről a repülő jól meg volt vetemedve, mindenfelől cafatok lógtak belőle, a lába alatt valami összeégett rönk görgedezett, égett hússzag terjengett. Nagyon hamar megérkeztek, és a pilóta azt mondta, pont oda, ahová kell. „Mitől került a repülője ilyen állapotba?” – érdeklődött  az ezredes, a pilóta pedig azt válaszolta, hogy mindig a másodpilóta takarított a, ő viszont épp most égett  meg. És azzal el is kezdte kiráncigálni a gépből az összeégett rönköt, e szavak kíséretében: „Ez itt a másodpilótám.”

A repülőgép egy mezőn állt meg, körött e sebesültek bolyongtak. Minden oldalról erdő vett e őket körül, a távolban tábortűz égett , a kilőtt  kocsik és ágyúk között  emberek üldögéltek és heverésztek, volt, aki állt, volt, aki járkált között ük.

– Hová hoztál engem, te gazember?! – kiáltott a az ezredes. – Vagy tán ez az én repterem?

– Most már ez a maga helye – felelte a pilóta. – Ahonnan elvittem, oda is hoztam vissza.

Az ezredes felfogta, hogy körötte ez az ezrede, amelyet tönkrevertek, és átkozni kezdett mindent a világon, többek között a pilótát is, aki egyre csak azzal a rönkkel veszkődött, amelyet a másodpilótájának mondott, és kérlelte, hogy álljon fel, és induljon el.

– Hát jó, akkor kezdjük el az evakuálást – mondta az ezredes –, először a stáb papírjait, az ezredzászlót és különösen a súlyos sebesülteket.

– A repülő nem megy többé sehová – jegyezte meg a pilóta.

Az ezredes előrántotta a pisztolyát, és azt mondta, parancsmegtagadásért helyben agyonlövi. De a pilóta csak fütyörészett , és a rönköt hol az egyik, hol a másik végével állítgatta a földre, miközben azt mondogatta: „Na, gyerünk már!”

Az ezredes rálőtt, de úgy látszik, nem találta el, mert a pilóta egyre csak tovább motyogta, hogy „gyerünk már, gyerünk már”, mindeközben pedig autók zúgása hangzott fel, és a mezőre kigördült egy sor német teherkocsi, katonákkal.

Az ezredes egy kis bucka mögé a fűbe lapult, a kocsik egyre csak jöttek, jöttek, de nem követte őket sem lövés, sem parancskiáltás, sem a motorok leállítása. Tíz perc alatt elvonultak, az ezredes felemelte a fejét – a pilóta továbbra is az összeégett rönkkel veszkődött, a távolban pedig, a tábortűznél ugyanúgy üldögéltek, heverésztek és mászkáltak az emberek. Az ezredes felállt, és a tábortűz felé indult.

Senkit nem ismert fel a körött e lévők közül, ez egyáltalán nem az ő ezrede volt, akadt köztük lövész is, tüzér is, csak az isten tudja, ki nem még, mindannyian szakadt egyenruhában, nyílt sebekkel a karjukon, lábukon, hasukon, csak az arca volt tiszta mindegyiküknek. Az emberek halkan beszélgettek. Közvetlenül a tűz mellett, háttal az ezredesnek egy asszony ült, sötét színű civil ruhában, a fején kendővel. – Jelentést kérek a helyzetről a rangidőstől – szólalt meg az ezredes.

Meg se mozdult senki, még arra sem vetettek ügyet, hogy az ezredes lövöldözni kezdett, viszont amikor a pilóta a tábortűzhöz görgette az összeégett rönköt, mindenki segített neki a tűzre vetni ezt a „másodpilótát”, ahogyan a pilóta nevezte, és ezzel el is oltották a lángokat. Koromsötét lett.

Az ezredes egész testében reszketett a hidegtől, és káromkodni kezdett, hogy most már végképp nem lehet itt megmelegedni, egy ekkora rönktől nem fog fellobbanni a tűz.

És ekkor az asszony, anélkül, hogy hátrafordult volna, azt mondta:

– Minek néztél az arcomba, minek emelted fel a leplet, most le fog száradni a karod.

A felesége hangja volt.

Az ezredes eszméletét vesztett e, és amikor magához tért, meglátta, hogy egy hadikórházban fekszik. Elmesélték neki, hogy a temetőben találtak rá, a felesége sírjánál, és a karja, amelyiken rajta feküdt, súlyos sérülést szenvedett, és lehetséges, hogy le fog száradni.