Főkép

Kevés visszajelzést kapok, így nem tudom, hogy mit éreztetek a verses rovat újításával kapcsolatban. Bár az tény, a versek változatosabbak lettek. Sok költőre újra és újra sor kerülhet, hiszen hogy ki és mit kedvel, rendkívül szubjektív. Ami viszont engem a leginkább elképeszt, hogy minden, az ekultura.hu csapata által hozott költőt nagyra tartottam, sőt, akad köztük kedvenc is. Pedig nem is én választottam őket. Talán egyetlen kivétel akadt köztük, de mostanra ő is belopta magát a szívembe.

 

Talán nem kéne ezen meglepődni, hiszen van bennünk közös rendesen, még akkor is, ha különbségeink számosságukban tízszer annyit tesznek ki, elvégre azok hoztak össze minket. Rácsodálkoztam néhány választásra, hol a költőre, hol a versre, hol csak arra, aki küldte, de alapvetően nagyon élvezem ezt a kísérletet. Többet mondott el rólunk, mint a legtöbb írásunk, mert valóban lemeztelenítettük lelkünket, egy részét legalábbis.

 

Galgóczi Móni szerint: „Vannak versek, melyeket nem tudunk végig, sokszor a költő nevét sem tudjuk, egyes sorai mégis ott lapulak az agyunk egy rejtett zugában. Ilyen Vörösmarty Mihály „A merengőhöz” című verse is, melynek első és tizenegyedik sora rendre felbukkan a mindennapokban. Nekem legutóbb egy céges csapaépítő vetélkedőn jött szembe az első sor, és vele együtt számtalan pillanat és hangulat emléke. Pillanatoké és hangulatoké, melyeket varázslatosan képez le szavakká és formál verssé a magyar romantika egyik legnagyobb alakja.”

 

Rendkívül régóta vágyom Albus Dumbledore merengőjére. Mennyire tökéletes lenne, ha csak úgy kivehetnénk az emlékeket, a gondolatok selyemfonalát a koponyánkból, amik aztán maguktól összeállnának egy kerek történetté. És akkor tudnánk, pontosan ismernénk azt a pillanatot, amikor még volt befolyásunk adott pillanatra. De persze akkor elfeledkeznénk a kézzelfogható, mindennapi apró boldogságról, mint egy meleg, tavaszi nap, vagy egy gyerek mosolya. Folyton a teljes képet kutatnánk, értelmet keresnénk ott is, ahol nincs jelen más, csak az ösztönös élet. Jobb is így, figyeljünk inkább a jelenre, az „itt és most”-ra, ráérünk még később merengeni.

 

Vörösmarty Mihály: A merengőhöz

 

Hová merűlt el szép szemed világa?

Mi az, mit kétes távolban keres?

Talán a múlt idők setét virága,

Min a csalódás könnye rengedez?

Tán a jövőnek holdas fátyolában

Ijesztő képek réme jár feléd,

S nem bízhatol sorsodnak jóslatában,

Mert egyszer azt csalúton kereséd?

Nézd a világot: annyi milliója,

S köztük valódi boldog oly kevés.

Ábrándozás az élet megrontója,

Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.

Mi az, mi embert boldoggá tehetne?

Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,

A telhetetlen elmerülhet benne,

S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.

Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;

A látni vágyó napba nem tekint;

Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:

Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.

Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt,

Ki életszomját el nem égeté,

Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt,

Földön honát csak olyan lelheté.

Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:

Egész világ nem a mi birtokunk;

Amennyit a szív felfoghat magába,

Sajátunknak csak annyit mondhatunk.

Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek,

Megférhetetlen oly kicsin tanyán;

Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek,

Zajától felréműl a szívmagány.

Ha van mihez bizhatnod a jelenben,

Ha van mit érezz, gondolj és szeress,

Maradj az élvvel kínáló közelben,

S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,

A birhatót ne add el álompénzen,

Melyet kezedbe hasztalan szorítsz:

Várt üdvöd kincse bánat ára lészen,

Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz.

Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát;

Úgy térjen az meg, mint elszállt madár,

Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát,

Egész erdő viránya csalja bár.

Maradj közöttünk ifju szemeiddel,

Barátod arcán hozd fel a derűt:

Ha napja lettél, szép delét ne vedd el,

Ne adj helyette bánatot, könyűt.