Beleolvasó – Lucinda Riley: A hét nővér

Fülszöveg:

Maia és húgai a nevelőapjuk halála után összegyűlnek a Genfi-tó partján álló gyermekkori otthonukban. Pa Salt, a különc milliárdos mindannyiukat kisgyermek korukban fogadta örökbe, így semmit sem tudnak a vér szerinti szüleikről. Az apjuk végrendelete azonban arra ösztönzi őket, hogy derítsék ki, honnan származnak. Egy-egy titokzatos tárgyat kapnak örökségül, meg egy földgömböt, amelyről leolvashatják a születési helyük koordinátáit. Maia megkezdi a kutatást a családja után, és hamarosan a világ másik felén, Rio de Janeiróban, egy omladozó villában találja magát, ahol egy féltve őrzött titokra bukkan.

 

A birtokába kerülnek a dédnagyanyja, Izabela megsárgult levelei, amelyekből egy nyolcvan évvel korábbi, tragikus szerelem története bontakozik ki. Izabelát ugyanis 1927-ben a kávékereskedelemből meggazdagodott édesapja be akarja házasítani a riói arisztokráciába, a szenvedélyes lány azonban kikönyörgi, hogy az eljegyzés után, de még az esküvő előtt elutazhasson Párizsba az egyik barátnője családjával. A lányt hamar magával ragadja a Montparnasse művésznegyedének pezsgő forgataga, de arra ő sem számít, hogy egy szobrásszal való véletlen találkozás gyökeresen felforgatja majd az életét...

 

Lucinda Riley új sorozatának első kötetében egy évtizedeken és földrészeken átívelő nyomozás történetét meséli el. A letehetetlen családregény főszereplője nemcsak a származásának kérdésére találja meg a választ, hanem szembesül életének meghatározó, elhibázott döntésével, és újra felfedezi az élet szépségét.

 

Részlet a regényből:

Örökre az emlékezetembe vésődött, hogy hol voltam és mit csináltam, amikor megtudtam, hogy apám meghalt.

Az egyik régi iskolatársam londoni otthonának barátságos kertjében üldögéltem, ölemben a Pénelopeia egyik felcsapott példánya hevert olvasatlanul, én pedig csak sütkéreztem a júniusi nap fényében, míg Jenny a bölcsődébe ment a kisfiáért.

Nyugodt voltam, és őszintén értékeltem a kiruccanás remek ötletét. A rügyező iszalagban gyönyörködtem, amely fényes égi bábája segítségével szülte világra élénk színeit, amikor megcsörrent a telefonom. A képernyőre pillantottam, és megláttam Marina nevét.

– Szia, Ma, hogy vagy? – kérdeztem, és reméltem, hogy hangomból is melegség sugárzik.

– Maia, én...

Marina hangja elcsuklott, és abban a pillanatban megéreztem, hogy valami szörnyűség történt.

– Mi a baj?

– Maia, ezt nem lehet kíméletesen közölni, de édesapádnak szívrohama volt idehaza tegnap délután, és ma hajnalban... elhunyt.

Hallgattam, és közben milliónyi különböző nevetséges gondolat kergetőzött a fejemben. Először arra gondoltam, hogy Marina valamilyen érthetetlen okból ízetlen tréfát űz velem.

– Te vagy az első a nővérek közül, Maia, akinek elmondtam, mert te vagy a legidősebb. Meg akartam kérdezni, hogy te szeretnéd-e közölni a hírt a húgaiddal, vagy rám hagyod a dolgot.

– Én...

Továbbra sem tudtam értelmes szavakat formálni, de közben ráébredtem, hogy Marina, a kedves, drága Marina, a nő, aki leginkább hasonlított egy édesanyára számomra, soha nem hazudna ilyesmiről. Tehát igaznak kell lennie. És abban a pillanatban a világom kifordult sarkaiból.

– Maia, ugye jól vagy? Ez a legszörnyűbb telefonhívás, amit valaha el kellett intéznem, de mégis mit tehetnék? Ki tudja, a többi lány hogy viseli majd.

Csak ekkor hallottam meg a szenvedést a hangjában, és megértettem, hogy saját maga miatt is éppannyira el akarta mondania a híreket, mint miattam. Így rögtön rátaláltam jól megszokott feladatomra: mások megnyugtatására.

– Természetesen szólok a testvéreimnek, ha így szeretnéd, Ma, bár nem vagyok teljesen biztos benne, hogy merre járnak. Ally talán egy vitorlásversenyre készül.

Az egész beszélgetés szürreális fordulatot vett: tovább beszélgettünk arról, hogy hol lehetnek a húgaim, mintha halott apám meggyászolása helyett egy születésnapi bulira kellene összegyűjtenünk őket.

– Mit gondolsz, mikor kellene megtartanunk a temetést? Mivel Electra Los Angelesben van, Ally pedig a nyílt tengeren hajózik valahol, a jövő hétnél korábbra nem szervezhetjük, igaz? – vetettem fel.

– Hát... – szólalt meg Marina bizonytalan hangon. – Talán ezt jobb lenne akkor megbeszélnünk, ha hazaértél. Igazán nem kell sietnünk, Maia, ha inkább szeretnéd a nyaralásod utolsó pár napját Londonban tölteni, az is rendben van. Többet már úgysem tehetünk érte... – fejezte be elhaló hangon.

– Ma, hát persze hogy a következő szabad járattal Genfbe repülök! Azonnal felhívom a légitársaságot, és igyekszem mindenkivel felvenni a kapcsolatot.

– Annyira sajnálom, chérie – jegyezte meg Marina szomo­rúan. – Tudom, hogy rajongtál érte.

– Igen – válaszoltam, és a különös nyugalom, amely a részletek egyeztetése alatt töltött el, hirtelen semmivé foszlott, akár a vad zivatar előtti csend. – Később még hívlak, ha már tudom, hogy mikor érkezem.

– Kérlek, vigyázz magadra, Maia. Szörnyű lehetett ezt hallani.

Letettem a telefont, és mielőtt a szívemben gyülekező viharfelhők megszabadultak volna fullasztó terhüktől, felmentem a hálószobámba, hogy összeszedjem az utazáshoz szükséges irataimat, és felhívjam a légitársaságot. Míg a kezelőre várakoztam, az ágyra pillantottam, amelyben ma reggel egy újabb átlagos napra ébredtem. Hálát adtam, hogy az emberek nem látnak a jövőbe.

A hívásomat fogadó, fontoskodó nő nem volt segítőkész, és miközben betelt járatokról, pénzügyi büntetésekről és hitelkártyák adatairól beszélt, tudtam, hogy az érzelmeim hamarosan átszakítják a gátat. Végül, miután némi morgás után helyet kaptam egy négy órakor induló, Genfbe tartó járatra – ami azt jelentette, hogy mindent azonnal be kellett szórnom az útitáskámba, hogy taxival a Heathrow reptérre siethessek –, leültem az ágy szélére, és addig bámultam az ágas-bogas tapétát, míg a minta táncra nem perdült a szemem előtt.

– Elveszítettem – suttogtam –, örökre elveszítettem. Soha nem látom újra.

Arra számítottam, hogy a kimondott szavak utat engednek majd a vad zokogásnak, de meglepetten tapasztaltam, hogy semmi sem történt. Ehelyett bénultan ültem egy helyben, és a fejem továbbra is a gyakorlati tennivalóktól zúgott. Szörnyű gondolat volt, hogy a történteket el kell mondanom mind az öt húgomnak, és lélekben végigpörgettem a képzeletbeli névjegykártyáimat, hogy eldöntsem, kit hívjak fel elsőként. Feltétlenül Tiggyvel kellett kezdenem, aki a második legfiatalabb volt hatunk közül, és mindig is hozzá éreztem magam a legközelebb.

Remegő ujjakkal görgettem lefelé a telefonkönyvben a nevéig, és tárcsáztam. Amikor csak a hangposta kapcsolt, nem tudtam mit mondani pár zavaros szón kívül, és arra kértem, hogy hívjon vissza. Valahol a Skót-felföldön járhatott, ahol egy elárvult és beteg őzekkel foglalkozó központban dolgozott.

Ami pedig a többieket illeti... tudtam, hogy a reakcióik különbözőek lesznek – legalábbis kifelé –, a közönytől kezdve a túláradó érzelmekig.

Mivel magam sem tudtam, hogyan jön ki rajtam a gyász, ha beszélek velük, ezért a gyávábbik megoldás mellett döntöttem, és egy SMS-ben megírtam nekik, hogy amint lehet, hívjanak fel. Aztán sietve összepakoltam a táskámat, lementem a szűk lépcsőn a konyhába, ahol egy gyors üzenetben leírtam Jennynek, hogy miért kell ilyen sietve távoznom.

Úgy döntöttem, hogy szerencsét próbálok egy fekete taxi leintésével a londoni utcákon, így elhagytam a házat, és kábán megkerültem a Chelsea Crescent fákkal körbevett épületeit, ahogy azt egy átlagos ember tenné egy átlagos napon.

Talán még köszöntem is egy kutyát sétáltató férfinak, ahogy elhaladtam mellette, és még egy mosolyt is magamra erőltettem.

Senki sem sejti, hogy mi történt velem, gondoltam, miközben beszálltam a forgalmas King’s Roadon nagy nehezen leintett taxiba, és a sofőrt a Heathrow felé irányítottam.

Senki sem sejti.

 

Öt órával később a nap épp komótosan ereszkedett a Genfi-tó tükre felé, amikor megérkeztem a magánstégünkhöz a parton, ahonnan a hazafelé vezető utam utolsó lépéseit tettem meg.

Christian már várt rám vékony Riva motorcsónakunkban. Az arcáról lerítt, hogy már hallotta a híreket.

– Hogy van, Mademoiselle Maia? – kérdezte, és kék szemében együttérzés tükröződött, miközben a hajó fedélzetére segített.

– Én... örülök, hogy hazaértem – válaszoltam semmitmondóan, miközben a hajó végébe sétáltam, és leültem a kipárnázott, krémszínű bőrülésre, amely követte a csónak farának ívét. Általában előreültem Christian mellé, míg átkeltünk a nyugodt vízen a hazáig vezető húszperces úton. De ma inkább magányra vágytam. Ahogy Christian beindította az erős motort, a nap lebucskázott a Genfi-tó partján sorakozó gyönyörű házak ablakaiból. Gyakran éreztem úgy ezen az úton, mintha a valóságtól elszakadt, földöntúli világba lépnék át.

Pa Salt világába.

Megjelentek az első kósza könnyek a szemem sarkában, ahogy apám becenevére gondoltam, amelyet én adtam neki kiskoromban. Mindig is szeretett vitorlázni, és amikor hazaért a tóparti otthonunkba, gyakran áradt belőle a friss levegő és a tenger illata. A név valahogy rajta maradt, és ahogy a húgaim sorban csatlakoztak családunkhoz, ők is így nevezték.

Miközben a motorcsónak gyorsulni kezdett, és a langyos szél belekapott a hajamba, a több száz korábbi utazásra gondoltam, amikor Atlantiszba, Pa Salt mesébe illő kastélyába tartottam. A szárazföldről megközelíthetetlen, magányos félsziget mögött hegyes vidék emelkedett meredeken, így csak hajóval lehetett eljutni ide. A legközelebbi szomszédok is több kilométeres távolságban éltek a tavon, így Atlantisz a mi saját királyságunk volt, távol a világ többi részétől. Az egész helyet mágia járta át... mintha csak Pa Salt és mi – a lányai – valamiféle varázslat bűvöletében éltünk volna ott.

Mindnyájunkat kisbabaként választott ki Pa Salt, a világ négy sarkából fogadott minket örökbe, és hozott haza, hogy a védelme alatt éljünk. Ahogy mindig mondogatta, mindnyájan egészen különlegesek és egyediek voltunk... az ő lányai. A kedvenc csillagképe, a Plejádok, vagyis a hét nővér után nevezett el minket. Maia a legelső és legidősebb.

Gyermekkoromban gyakran felvitt a ház tetején magasodó, üvegkupolás csillagvizsgálójába, és nagy, erős kezével felemelt, hogy a teleszkópon keresztül fürkészhessem az éjszakai égboltot.

– Itt is van – mondogatta, miközben beállította a lencséket. – Nézd csak, Maia, ez az a gyönyörű, ragyogó csillag, amiről a nevedet kaptad.

És én láttam. Miközben elmagyarázta a saját és húgaim nevéhez kötődő legendákat, alig-alig figyeltem, csak örültem, hogy szorosan magához ölel, és pontosan tudtam, milyen ritka és értékes pillanat, ha kettesben lehetünk.

Végül arra is rájöttem, hogy Marina, akit gyermekkoromban anyámnak hittem – még a nevét is lerövidítettem „Ma”-ra –, csak egy nagy becsben tartott dada, akit Pa a gondozásunk miatt vett fel, hiszen ő maga sokat volt távol. Persze Marina sokkal többet jelentett számunkra. Ő törölte le a könnyeinket, ő rótt meg minket az illetlen viselkedésünk miatt, és nagy nyugalommal terelgetett bennünket a rögös úton, ahogy lányokból nőkké váltunk.

Mindig számíthattunk rá, és akkor sem szerethettem volna jobban, ha az életemet is neki köszönhetem.

Gyermekkorom első három évében Marinával kettesben éltünk varázslatos kastélyunkban a Genfi-tó partján, miközben Pa Salt az egész világot bejárta az üzleti útjain. Aztán egyesével megérkeztek a testvéreim.

Általában Pa hozott valamilyen ajándékot, amikor megérkezett. Ilyenkor amint meghallottam a motorcsónak hangját, keresztülrohantam a hatalmas kerten, át a fák között, egészen a mólóig, hogy üdvözölhessem. Mint minden gyerek, én is látni akartam, hogy milyen ajándékot rejtett varázslatos zsebeibe. Egy alkalommal azonban, miután átadott egy aprólékosan kidolgozott, fából faragott rénszarvast, amely állítása szerint egyenesen Szent Miklós északi-sarki műhelyében készült, előlépett mögüle egy egyenruhát viselő nő, aki a kezében egy sálba csavart kis csomagot tartott. A csomag pedig izgett-mozgott.

– Ezúttal, Maia, egy egészen különleges ajándékot hoztam neked. Egy testvért – mosolygott rám, miközben felemelt a karjába. – Mostantól nem leszel magányos, ha el kell utaznom.

Ezután minden megváltozott. A csecsemőgondozó, akit Pa magával hozott, pár hét után eltűnt, és Marina vette át a kishúgom gondozását. Egyáltalán nem értettem, hogy ez a kis vörös, visító izé, ami gyakran bűzlött, és elvonta rólam a figyelmet, ­miként lehetne ajándék. Egészen addig, míg az egyik reggel Alcyone, aki a hét nővér második csillagáról kapta a nevét, rám nem mosolygott az etetőszékéből a reggelinél.

– Megismer – mondtam csodálkozva Marinának, aki épp etette őt.

– Hát persze, kicsi Maia. Te vagy a nagy és okos nővére, felnéz rád. Neked kell majd megtanítanod egy csomó mindenre, amit te tudsz, és ő még nem.

Ahogy pedig növekedett, valósággal az árnyékommá vált, és mindenhová követett, ami egyszerre volt hízelgő és bosszantó is.

– Maia, várj! – kiabálta, ahogy utánam tipegett.

Bár Ally – így neveztem el – először nem kívánt részévé vált álomszerű atlantiszi mindennapjaimnak, keresve sem találhattam volna kedvesebb, szeretnivalóbb társaságot. Szinte soha nem sírt, és nem volt rá jellemző a hasonló korú kislányok akaratos hisztije sem. Aranyló, göndör hajzuhatagával és nagy, kék szemével Ally magától értetődő módon bűvölte el az embereket, köztük apámat is. Ha Pa Salt odahaza volt az egyik hosszú, külföldi útja után, csak figyeltem, amint felderül a szeme – biztosra vettem, hogy rám így sosem nézett –, amikor meglátta őt. És míg én félénk és visszahúzódó voltam az idegenekkel szemben, Ally nyitottan és bizalommal közeledett hozzájuk, ami mindenkit magával ragadott.

Ráadásul azon gyerekek közé tartozott, akik szemmel láthatólag mindenben kitűnnek – különösen a zenében és a vízi sportokban. Emlékszem, ahogy Pa úszni tanította az óriási medencénkben, és míg én küszködtem, hogy a felszínen maradjak, és utáltam lemerülni a víz alá, a húgom egy született sellőként lubickolt. És míg én a Titán, Pa óriási és gyönyörű óceánjáró jachtjának fedélzetén sem találtam a helyemet, Ally még odahaza is azért könyörgött, hogy apánk vigye magával a tóparti magánstégünkhöz kikötött kis vitorlással. Én összekuporodtam a hajó kényelmetlen farában, míg Pa és Ally kormányzott, és szeltük a tükörsima vizet. A vitorlázás iránti közös szenvedélyük olyan kapocs volt közöttük, amit soha nem tudtam volna megadni apámnak.

Bár Ally a Conservatoire de Musique de Genève-ben tanult zenét, és kiemelkedően tehetséges fuvolás volt, aki egy profi zenekarban is megállta volna a helyét, a konzervatórium elhagyása után vérbeli tengerésznek állt. Most rendszeresen indult vitorlásversenyeken, sőt Svájcot is képviselte néhány alkalommal ilyen eseményeken.

Amikor Ally majdnem hároméves lett, Pa megérkezett a következő testvérünkkel, akit Asteropénak nevezett, a harmadik nővér után.

– De hívjuk csak Csillagnak! – mosolygott Pa Marinára, Allyre és rám, miközben családunk legújabb tagját nézegettük a bölcsőben.

Addigra minden délelőtt órákat vettem egy magántanártól, így legújabb húgom érkezése engem kevésbé zavart, mint Allyt. Aztán mindössze hat hónappal később egy újabb baba csatlakozott hozzánk, egy tizenkét hetes kislány, Celaeno, akit Ally azonnal CeCének nevezett.

Csillag és CeCe között mindössze három hónap volt a korkülönbség, és kettejük között már a kezdetek kezdetétől nagyon szoros kötelék alakult ki. Olyanok voltak, akár az ikrek, saját, titkos nyelvet beszéltek, amelynek egy részét mind a mai napig használják. Benépesítették a saját világukat, amelyből minket, a testvéreiket kizártak. És bár azóta a húszat is betöltötték, semmi sem változott. Mindig is a fiatalabb CeCe volt a főnök, zömök alakja és dióbarna bőre éles kontrasztban állt a sápadt, pálcikavékony Csillaggal.

A következő évben egy másik baba érkezett, Taygete, akit Tiggynek neveztem el, mert rövid, sötét haja különös szögben meredezett apró fejecskéjéről, és emlékeztetett Beatrix Potter híres történetének sünijére.

Eddigre már hétéves lettem, és az első pillanattól kezdve, amikor megláttam, kötődtem Tiggyhez. Ő volt a legtörékenyebb közöttünk, sorra ledöntötték a lábáról a gyermekbetegségek, de már csecsemőnek is nyugodt és békés volt. Amikor pár hónappal később Pa egy újabb, Electra nevű kislánnyal állított be, a kimerült Marina gyakran megkérdezte, hogy vigyáznék-e a folyton lázas és torokgyulladásos Tiggyre. Végül kiderült, hogy asztmában szenved, így csak akkor hagyta el a gyerekszobát, amikor egy kis időre kitolták a babakocsiját a szabadba, hiszen a nagy hidegek és a sűrű köd, amely a Genfi-tó mellett a telet jellemzi, nem tett jót az egészségének.

Electra volt a legfiatalabb húgom, és a neve tökéletesen illett rá. Addigra megszoktam a kisbabákat és az igényeiket, de vitán felül a legifjabb testvérem volt a legkeményebb dió mind közül. Mintha nevéhez hűen elektromosság járta volna át, egy pillanat alatt váltakozott a hangulata, így korábban nyugodt otthonunk most naponta visszhangzott az éles sikoltozástól. Akaratossága végigkísérte gyermekkoromat, és tüzes személyisége idősebb korában sem lágyult meg.

Titokban Ally, Tiggy és én saját becenevet találtunk ki neki: magunk között csak Trükkösnek szólítottuk. Mindannyian olyan óvatosan bántunk vele, mint a hímes tojással, és imádkoztunk, nehogy megzavarjuk a szeszélyes hangulatát. Őszintén mondhatom, voltak pillanatok, amikor gyűlöltem a felfordulás miatt, amelyet Atlantiszra hozott.

És mégis, ha Electra tudta, hogy egyikünk bajban van, ő volt az első, aki segíteni próbált. Időnként hihetetlenül önző is tudott lenni, máskor pedig nagylelkűsége volt ugyanilyen szembeötlő.

Electra után az egész ház a hetedik nővér érkezését várta. Elvégre Pa Salt kedvenc csillagképéről kaptuk a nevünket, és tudtuk, hogy nélküle nem vagyunk még teljesek. Még a nevét is ismertük – Merope –, és gyakran találgattuk, hogy milyen lesz. De aztán elmúlt egy év, majd még egy és még egy, de apánk nem hozott újabb kisbabát magával.

Élénken emlékszem rá, hogy egy alkalommal ott álltam mellette a csillagvizsgálóban. Tizennégy éves lehettem, épp a nővé válás küszöbén. Egy holdfogyatkozásra vártunk, amiről azt mondta nekem, hogy meghatározó pillanat az emberiség számára, mert általában változás kezdetét jelzi.

– Pa – szólaltam meg –, haza fogod hozni valaha a hetedik testvérünket?

A kérdésre erős, védelmező alakja egy pillanatra megdermedt. Hirtelen úgy festett, mint aki az egész világ súlyát a vállán tartja. Bár nem fordult meg, mert igyekezett beállítani a teleszkópot a holdfogyatkozás megfigyeléséhez, ösztönösen éreztem, hogy a kérdésem felkavarta.

– Nem, Maia, nem fogom. Mert nem találtam meg.

 

Ahogy feltűnt a lucfenyőkből álló sűrű sövény, amely eltakarta vízparti házunkat a kíváncsi szemek elől, megláttam a mólón álldogáló Marinát, és hirtelen rám szakadt a szörnyű igazság: elvesztettem Pát.

Ekkor ébredtem rá, hogy a férfi, aki létrehozta számunkra azt a királyságot, ahol mindannyian a hercegnői lehettünk, már máshol jár, és nem őrizheti tovább a szigetünket védő bűbájt.