Főkép

A kötelező temetőbe járás ünnepe van, gyerekként csak ennyit láttam a mindenszentekből, és néha most sem érzem máshogy. Úgy gondoltam, borzalmas dolog így kezdeni egy új hónapot, és most a nemzeti gyásznap sem hangzik jól. Ugyanakkor mind tudjuk, kinek és miért tartozunk hálával, és azt is, kiért gyújtunk gyertyát. Az elhunyt szeretteinkért, nagyszülőkért, szülőkért, testvérekért és gyermekekért, barátainkért, tanárainkért, mindenkiért, akit valaha elvesztettünk. És ahogy idősödünk, egyre hosszabb lesz a lista.

 

Amikor egész évben rohanunk, és közben nem gondolunk rájuk, amikor csak néha, egy-egy pillanatra állunk meg a képeik előtt, vagy amikor akaratlanul is használunk egy olyan szófordulatot, ami rájuk volt jellemző, eszünkbe ötlik egy történet, ami megmosolyogtat; némi bűntudattal gondolunk arra, már nem részei a mindennapjainknak, hogy a közhely, miszerint az élet megy tovább, mégiscsak igaz. Nem mondom, hogy meglepő, viszont teljesen normális. Emlékezzünk méltón, lelkiismeret-furdalás és megbánás nélkül. És bátran lehet előtte halloweenezni is, mert úgy állítunk igazán méltó emléket az elhunytaink számára, ha nem felejtünk el közben élni.

 

Áprily Lajos, született Jékely Lajos (1887–1967) József Attila-díjas költő, műfordító.  Német szakos tanárként végzett, majd első költői sikere után Franciaországban szerzet francia tanári diplomát. Ady költészettét pártolta, és bár már a 1900-as évek elején jelentek meg versei, egyik tanára megrótta modern hangvétele miatt, ezért 1918-ig nem jelentetett meg újabb költeményt. Akkor azonban már Áprily Lajos néven tette. A tanítás mellett szerkesztette az Ellenzék irodalmi mellékletét, később az Erdélyi Helikon, aztán a Protestáns Szemle szerkesztője lett.  1941-ben nyugdíjazták, miután nem hajtotta végre a zsidótörvények által előírt felvételi követelményeket. Szentgyörgypusztán telepedett le, és bár hosszú ideig csak műfordítással foglalkozott, 1950-es évek közepétől, újra publikált. A nyugat első nemzedékéhez tartozott, témái legtöbbször az emlékezés, a magány, vagy egy vágyott világ, szerette a szigorú, hagyományos formákat, azokon azonban finomított, verseinek sajátos, zenei hangulata mai napig átütő.

 

Bár már november elseje van, nem hiszem, hogy ez a vers igényel bővebb magyarázatot. Benne van minden, ami az elmúlt hónapunk volt, és a következő napjaink lesznek. Az emlékezés, a búcsú és a gyász. Ugyanakkor nem állandó állapot ez, még tart az ősz, még élvezhetjük a színeket, még minden a mienk, az élet és vele együtt minden érzelme, csodája.

 

 

Áprily Lajos: Októberi séta…

 

Ez itt a hervadás tündér-világa.
Akartál látni szép halált velem?
A Bükkös-erdő bús elégiája
szép, mint a halál és a szerelem.

Fától fához remegve száll a sóhaj,
közöttük láthatatlan kéz kaszál.
Az ágakról a fölrebbent rigóraj
tengődni még a holt irtásba száll.

Lombját a gally, nézd, mily kímélve ejti,
holnap szél indul, döntő támadás,
holnaputánra minden elfelejti,
milyen volt itt a végső lázadás.

Mint gyertya-csonkok roppant ravatalnál,
tönkök merednek dúltan szerteszét,
s a nyár, ez a kilobbant forradalmár,
vérpadra hajtja szőke, szép fejét.

A partot fűzek testőrsége óvja,
a tollforgójuk ritkítottan ing.
Halkan himbál a horgom úsztatója,
nagyot csobbant a játékos balint.

Fény-pászma hull most messze, holt mezőig,
s a víz egy percre hullámos határ:
innen mosolygó partja tükröződik,
itt egy utolsót lobban még a nyár.

De túl, gyepén a ritkuló bereknek
ijedt lombok rebbennek szerteszét,
a szél felettük pókszálat lebegtet,
ezüst pókszálat és ezüst zenét.

Az ősz hárfás tündére jár a réten,
az ő húrjáról szól a halk zene.
Most át fog jönni: árnyékát sötéten
pallónak átveti a jegenye.